Öt évvel ezelőtt a Disney magához képest egy igazán merészet lépett, amikor Demónával lényegében a fejetetejére állították a Csipkerózsika már rogyásig ismert történetét, hogy egy korábban nem látott szemszögből mutassák be az eseményeket, melyekre addig nem igazán volt példa a Disney mesék körében.

Persze egy ekkora vállalkozás mindig hatalmas kockázatokkal jár, azonban a stúdiófejesek, na meg a rendező a lehető legjobb lapra tett, amikor Angelina Jolie-t kérték fel a címszereplő sötét tündér szerepére, aki mondanom sem kell, hogy egyszerre volt félelmetes és a végletekig odaadó, ha éppen arra volt szükség. A Demóna tehát nemcsak a főszereplőjével, helyenként kifejezetten sötét hangulatával, de a remekül árnyalt karaktereivel – akik az alapanyaghoz képest semmiképpen sem voltak fekete-fehérnek nevezhető jellemek -, kiváló irányt jelölt ki a későbbi élőszereplős Disney meséknek, amelyek aztán valamiért képtelenek voltak profitálni az itt lefektetett ötletekből.

A Demónát tehát a kritikusok mellett az átlagnéző is kifejezetten szerette, – közel nyolcszáz millió dollárt termelt meg a mozipénztáraknál -, így nem is lehetett kérdés, hogy idővel ez is megkapja a maga kötelező folytatását, hiszen a pénz beszél, Mickey Egér meg nevet, még akkor is, ha a Demóna: A sötétség úrnője címre keresztelt második rész egy olyan mozis förmedvény, hogy azt még bottal sem piszkálnánk meg. Ugyanis A sötétség úrnőjében szinte minden benne van amiért valaha is utálni vagy legalábbis viszolyogni lehetett a Disney-féle tonnás cukormázzal leöntött „családbarát” formulától. De kezdjük csak a legelején.

Történetünk Múria varázslatos – értsd a lehető leggiccsesebben meganimált – erdejében veszi kezdetét, ahol Auróra hercegnő a királynői teendőit végzi, hogy aztán nem sokkal később egy olyan kínosan elnyújtott és klisékkel telehányt lánykérés elszenvedője legyen, hogy ember legyen a talpán, aki itt nem kezdi el lemarni az arcát a vásznon látottaktól. Ugyanis nem viccelek, de a fim első húsz – harminc perce maga a megtestesült kín a színes-szagos CGI lények egész hadával, ami azért is igazán gáz, mert míg az első rész pontosan tudta, hogy a néző mennyit képes az efféle dolgokból befogadni, addig itt rögtön a kezdéssel nyakon öntenek minket egy nagyobb adaggal belőle.

Egy ilyen húzás után én még tényleg reménykedtem abban, hogy na majd talán a történet kárpótól az instant cukorbajért. De hamar be kellett látnom, miszerint a legutóbbi Karib-tenger kalózait dirigáló norvég származású Joachim Rønning egyszerűen képtelen megérteni vagy legalábbis nem volt képes tovább gondolni azokat az elemeket, amik az első részt valóban emlékezetes alkotássá tették. Rønning rendezése így a korábban jól működő összetevők helyett egy kilométerről kiszagolható klisé tengert, egy Michelle Pfeiffer-féle kétdimenziós főgonoszt, valamint egy jobb sorsra érdemes Angelina Jolie-t hagyott maga után. Nem is értem, hogy Jolie miért mondott igent egy ilyen szinten összegányolt forgatókönyvre. Ezek után még halványan pislákolt bennem a remény, hogy ha már a történet, a karakterek, valamint a színészi játék vállalhatatlan, akkor majd talán a látvány és a kötelező akciójelenetek megmentik a mozi becsületét nemde? Nos a rövid válasz az, hogy sajnos nem.

Ha csak látványfilm mércével mérem a látványvilág valamint a számítógépes animáció minősége jó, ha alulról súrolja a közepest, márpedig, ha valamiben a Disney általában nem igazán szokott hibázni, akkor az éppenséggel a körítés, amit akár úgy is lehetne jellemezni, hogy rendesen kispórolták belőle a naftát, hiszen a félig döglött lónak jó lesz a moslék is. A Disneynek tehát még ha kissé megkésve is, de csak azért is sikerült összehoznia az idei első valódi buktáját, aminek láttán remélem az egeres cég vezetői legközelebb kétszer is meggondolják, hogy mire mondanak igent. Mert értem én, hogy unalmasak a részvényeseknek tartott meetingek, valamint kell a zöld hasú az újabb felesleges luxuskiadásokra, de ettől a fájdalmasan hosszú két órától igazán megkímélhettek volna minket. Vagy legalább mellékelhettek volna egy szemfedőt egy pár füldugóval, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentsék azt a fájdalmat, amit a legújabb szörnyszülöttük okoz a reménykedő kritikusok számára.