Ha az ember leül megnézni egy Tarantino filmet, akkor elég öt perc ahhoz, hogy az egykori videótékásból mára kultikussá vált rendező markáns stílusjegyeit felismerje. Hektoliter mennyiségű vér, folytonos káromkodások, életszagú párbeszédek, női lábak. Ezt a sort napestig lehetne folytatni, anélkül, hogy megunnánk. Röviden összefoglalva, senki mással nem lehet összekeverni ezt az embert.  A vele készített interjúk alapján pláne nem. Lehet szeretni, vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni, egyszerűen lehetetlen.  Ez pedig azzal is jár, hogy mindössze 27 év leforgása alatt emberek tömegei várják hatalmas lelkesedéssel a szám szerint 9. filmjét, mely a Volt egyszer egy… Hollywood címet kapta. A film megjelenéséig itthon még várni kell egy ideig. Addig is vegyük végig azokat az állomásokat, amiken egy knoxville-i gyerek végigment, azért, hogy a filmművészet fekete báránya legyen.

A felesleges, sokat olvasott születési adatok helyett inkább az életműre koncentrálnék, azon belül is inkább a rendezéseire. Természetesen meg kell említenünk a Tiszta románc-ot, valamint a Született gyilkosok-at, melyeket ugyan ő írta, de a más rendező jelenléte, hatása az eredeti koncepciótól igencsak eltérő eredményt szült. Kiváltképp Oliver Stone rendezése, amit Tarantino azóta is letagad. Ez a korszaka is remek filmeket eredményezett, amelyek többet is megérdemelnének, most viszont nem lesz róluk szó.

A Sundance Fesztiválon debütáló Kutyaszorítóban, egy sikertelen gyémántbankrablás történetét meséli el, amiben pisztoly nem marad száraz, ember nem marad tiszta. A majdnem végig zárt térben játszódó film végig a ki az áruló motívummal dolgozik, ezáltal is fenntartva végig a feszültséget. A szereplők múltjairól flashbackek-ben tudunk meg mindent, illetve itt kezdődött el a másik, igen klasszikus Tarantino elbeszélőmód, ami mára eltűnt, a történetszálak szétvagdosása. Egyfajta vérfrissítésként is hat a cselekmény szempontjából. A kritika agyondicsérte a filmet, sokan az noir visszahozatalát látták benne, viszont anyagilag nem éppen volt sikeres. Később VHS-en vált igazán kultikussá széles körben is. Rendezőként már itt, pályájának a legelején formában volt. Nem érezni, hogy sötétben tapogatna, a tapasztalatlansága miatt. Az egész film össze van rakva, úgy, ahogy kell. A zenék használata is az egyik védjegyévé vált, annak ellenére, hogy itt még annyira nem fülbemászók a slágerek. Egy-kettő akad, de későbbiekhez képest elenyésznek. A premier után plágium gyanúja is felmerült, más filmek védelme okán. Egyáltalán nem meglepő ez Tarantino esetén, hisz ő maga is mondta, hogy mindig tesz utalást azokra a filmekre, amik őt korábban megihlették. Emiatt a gyanúsítgató hangok elhalkultak, a felfele ívelő út, pedig folytatódott.1994-ben mutatták a mai napig legnépszerűbb munkáját, a Ponyvaregényt. Ez a kijelentés, pedig abszolút helytálló. Ez a film maga a lazaság. Máshogy nem lehet jobban körül írni. Több, egymást itt-ott éríntő történetszálat követünk nyomon, melyekben a különféle szituációknak hála az egy-egy karakter között kapcsolatrendszer folyamatosan változik. Sosem tudhatjuk mi fog történni, a figyelem ennél fogva garantált. Természetesen meg kell említeni a zseniális párbeszédeket is, amik ugyan nem viszik előre a cselekményt, azonban a figurákat annál inkább mélyítik. Akkoriban nem nagyon volt olyan film, ami, csak ennyire erős szövegkönyvvel rendelkezett. Minden egyes mondata idézhető. Kell ennél nagyobb dicséret egy filmnek, minthogy minden egyes hanglejtését, szófordulatát emberek ezrei tudják. Nem hiszem. A brutalitás és a humor egymást pazarul egészítik ki, még a legváratlanabb helyzetekben is. Tarantino Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, illetve egy csomó színészt ismét feltett a térképre ez által a film által, ami a mai napig ott van a legnagyobbak között, nem véletlenül.Mi történik akkor, miután megcsináltad életed filmjét? Általában alkotói válság. Tarantino-t ennél azonban keményebb fából faragták. Ezúttal nem saját kútfőből dolgozott, hanem kedvenc, gyerekkori szerzőjének, Elmore Leonard-nak a Rum Punch című regényét dolgozta át a harmadik filmjévé, a Jackie Brown-ná. Adott egy kiöregedő steward-ess, aki a jobb élet reményében, átveri a munkaadó fegyverkereskedőjét, illetve a rendőrséget. Egy teljesen jó filmről beszélünk, annak ellenére, hogy egy sokkal lassabb lefolyású, modorosabb cselekménnyel rendelkezik, a korábbi két filmhez képest. Mind közönségi mind a szakmai meglátások ezt támasztották alá. Leginkább azért, mert ez egy adaptáció. Ugyanakkor a rendező igyekezett a saját stílusát, névjegyeit is beletenni, anélkül, hogy az eredetiből bármit elvegyen. Két tégla közé szorult be, és talán éppen ezért nem annyira kirívó ez az alkotása. Azt tegyük hozzá, hogy a Jackie Brown-nal tiszteleg leginkább a ,,blaxploitation” egykori műfajnak, ami mára igencsak elfeledetté vált.Ezek után évekig nem forgatott semmit. Voltak természetesen tervei. Például előzményfilmet forgatni a Ponyvaregényhez meg a Kutyaszorítóban hoz, de valamilyen módon egyikből sem lett semmi. Végül a mozikba került két felvonás személyében a Kill Bill elnevezésű bosszútörténet, méghozzá a legjobb fajtából. Egy halálosztag merényletet hajt végre egy menyegzőn, az arát kivéve mindenki meghal, ám ő bosszút fogad a gyilkosok ellen. Nagyon egyszerű a sztorivezetés, viszont annyira stílusosan van elkészítve és előadva, hogy abszolút maradandó és újítóként könyveli el az ember. A cselekmény során kiderülő fordulatok, pedig csak tovább mélyítik a filmet. Ez a két film volt Tarantino gyerekkori rajongásnak az első kivetülése, ami igencsak megosztotta az embereket. A keleti kultúrák felé tisztelgő alkotást, sokan a töménysége miatt nem szeretik, pedig éppen emiatt a túlzása miatt lesz abszolút maradandó és szerethető. A rendező első akciójeleneteit is itt látjuk, és azt kell mondani, hogy nagyon el lettek találva. Minden mozdulatnak, ököl, vagy kardcsapásnak megvan a hangsúlya ahhoz, hogy egy igazi eposzt láthassunk. Valamint egy olyan rendezőnek a pályáját, aki mostanra már pontosan tudja mit is akar.