Ali Abbassi egy kissé eklektikus, folk-goth-horror alapú romantikus alkotással jelentkezett az idei Cannes-i Filmfesztiválon. Az iráni és dán gyökerekkel rendelkező rendező  John Ajvide Let The Right One In című novelláját választotta alapul filmjéhez; s mivel egy 50 oldalas alkotásról beszélünk, érthető, hogy a forgatókönyvírás során plusz konfliktusokkal és cselekményelemekkel bővítette a narratívát.

A történet szerint Tina egy kallódó különc; felpuffadt arcát hegek borítják, haja csimbókokban  lóg le vállára – leginkább egy farkasemberhez hasonlítható. Vámőrként dolgozik egy svéd városkában, ahol felfokozott szaglását kamatoztatva, olyan emberfölötti skillekre képes, mint a szégyen, a bűntudat vagy a félelem – szó szerinti – kiszaglása. Miután véletlenül kiszagol egy férfit pedofilpornós magazinokkal, a rendőrség is felfigyel kivételes képességeire, s megbízzák egy pedofil csoportosulás felderítésével. Azonban a szakmai sikereken túl Tina élete igencsak szűkölködik a gyengédségben: ugyan együtt él barátjával, Rolanddal, azonban a kapcsolat alapja inkább a puszta egymásrautaltság, mint a szerelem. S bár apjával meglepő módon egy bizalmas és mély relációt ápol, az érzelmi menedéket, melyet a szülőjével való kapcsolat jelent lassan elnyeli apja demenciája és a feldolgozatlan traumák súlya.Tina élete akkor vesz pozitív fordulatot, mikor megismerkedik Vore-ral, a hasonlóan deform testi jegyekkel rendelkező férfival. A nő számára revelatív erejű Vore attitűdje, aki – a társadalom margójára vonult életmód helyett – büszkén vállalja különcségét; s az önelfogadáson túl erőt, önbizalmat, életörömet merít “devianciájából” – a két kirekesztett

Ali Abbassi-tól mindenképp invenciózus ötlet volt, hogy a sokat tárgyalt szociális egyenlőtlenségek, a rasszizmus, a megbélyegzés tematikáját egy, a skandináv folklóron alapuló vázra húzta. Azonban lehetetlen attól eltekinteni, hogy konzekvekciáiban, gondolatiságában így sem tudott túlmutatni “a fogadd el magad” szintű coelhoskodáson. A filmet maximum a színészek – karakterhűen – emberfeletti képességei mentik meg: a több rétegnyi smink alatt színész legyen a talpán, aki plasztikusan képes játszani – Eva Melandernek és Eero Milonoffnak (hál’isten) sikerült a feladat.

Mindezek ellenére Abbassi filmje sajnos mintapéldáként szolgál ahhoz a tételhez, ami röviden valahogy úgy foglalaható össze: a túl sok filmes regiszter és stílus keverése (szociál- és mágikus realizmus, folk, dráma, dark horror etc.) egy idő után: kioltja egymást. S beáll a szokásos esete a nagyotmarkolásnak: az anyag, mint a homok, kifut a tenyerünkből. És nem marad ott más, csak a semmi.