Nemrégiben írtam nektek minden idők egyik legnagyobb blamájával megjelent játékáról, a Cyberpunk 2077-ről, mely azóta mondhatni megváltotta magát. És mi köze ennek a mondatnak jelen cikk alanyához. Csupán az, hogy a játék amiről most írok nektek hasonló utat járt be, mint a CDPR játéka. Kitaláltátok már? Nem? Az év 2014, a Ubisoft a csúcson, a világ legmenőbb sorozatait dobja piacra…aztán paccs, palacsintaként terülnek el Párizs térkövein. Ennél többet nem segíthetek, de gondolom már mindenki számára leesett, hogy az Assassin’s Creed: Unity-ről lesz szó.

Az Assassin’s Creed bukását szerintem senkinek nem kell így 8 év távlatából elmesélnem, hiszen annyian, annyiszor és annyi helyen megénekelték, hogy aki élt 2014-ben és azóta nem élt barlangban az mind tud arról, hogy a Ubisoft hogyan buktatta meg önmagát és rúgta ki saját legjobban fizető sorozatának a lábát és haragította magára a rajongókat, egyetlen zseniális húzással. Viszont arról már viszonylag kevesen beszélnek a “hivatalos csatornákon”, hogy mi történt a megjelenés utáni időszakban a játékkal. Pedig biza’ érdemes lenne erről is megemlékezni, mert az Assassin’s Creed-féle párizsi forradalom története nem is különbözik sokban hype, csalódás, bukás, megfeszített munka és talán megváltás terén sem, mint a lengyel kollégák éppen aktuális játéka. Szóval csapjunk bele a lecsóba és beszélgessünk pár mondatban arról, hogy mit is tud a az Assassin’s Creed: Unity.

Az Assassin’s Creed 3 után a Ubisoft látványosan nem igazán tudta eldönteni merre akar menni a sorozattal. A 2007-ben elindított történetet egy megkérdőjelezhető narratív döntéssel félbevágták/lezárták, majd olyan, a rajongók által ugyan kedvelt, de a lore-t és az alapkoncepciót csak kis mértékben előbbre vivő, kvázi spin-off epizódokkal jöttek ki, mint a Black Flag, a Liberation és a Rogue. A Unity lett volna a következő nagy dobás, ami megszabja a sorozat új irányvonalát és bevezeti a franchise-t az akkori next-gen érába. A Ubisoft nagyon sokat ígért: Fantasztikus grafikát, átdolgozott és izgalmasabb harcrendszert és irányítást, új történetet, valamint addig soha nem látott, játékba integrált közösségi élményt, illetve co-op módot. Ezek nagy része meg is valósult, csak éppen mindenhol sikerült a kiadónak beledobni egy csavarkulcsot a gép fogaskerekei közé.

Szerencsére azt lehet mondani, hogy a dolgok nagy részét fáradságos munkával rendbe rakta a Ubisoft. Néhány hete fejeztem be, immáron harmadjára a játékot és azt kell, hogy mondjam, kisebb gikszerektől eltekintve szinte teljesen azt kapod már, amit anno a Ubisoft elképzelt a számodra. A megjelenéskor, a bugokon túl leginkább savazott elem a nagy közösségi dínom-dánom volt, ami mobilapplikációs teljesítmények közé szorított egy csomó dolgot és társai. Na, ezt egy az egyben kivették mára, ami talán életük legnagyobb döntése volt. Amit viszont nagyon okosan benne hagytak a játékban, hogy valami online teljesítményekre hivatkozva csak és kizárólag egy mentésed/profilod lehet a játékban…ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha végigvitted a játékot, akkor “natúran” nem tudsz újat indítani, csak a mentési fájlok törlésével, a szinkronizálás kikapcsolásával, stb. Zseniális megoldás Ubisoft.

Rátérve magára a játékra, összességében elmondhatjuk, hogy a bugok 90 százaléka is a múlté. Manapság már teljesen élvezhetően fut…és ez nem csak a fejlettebb hardvernek köszönhető, hanem annak is, hogy tényleg kipofozták a játékot. A legutóbbi végigjátszás során néhány crash volt amit komolyabb bugként tudok értékelni, a többi csak a szokásos apróság – érdekes formákba tekeredett karakterek, szkript hibák, kisebb framrate esések. De ezek egyike sem ment át a bosszantó kategóriába. Mindezek mellett ráadásul a játék még mai szemmel is pompásan fest. A Ubisoft Montréal a tőlük megszokott műértéssel alkotta újra a nagy forradalom Párizsát. Nem hiába használták fel a fájlokat a leégett Notre Dame újjáépítése során néhány éve. A játszótér gyönyörű és garantálom ha betöltitek a játékot, gyakorta ti is csak állni és nézni fogjátok a környezetet.

De nem csak a felépített világ maga, hanem a karaktermodellek és a motion capture is a mai napig ordítja magáról a next-gen mivoltot. Az úgy vélem kifejezetten közismert, hogy az emberek mennyire oda vannak a Unity parkour és harcrendszerének látványosságáért, illetve realizmusáért, ezt a tényt pedig én is csak megerősíteni tudom. Látszok, hogy ebbe nagyon sokat belepakoltak a készítők a menedzsment irányából erősen korlátozott számú időből. Ha ügyesek vagyunk, akkor valóban hihetetlen látványos mozzanatokat tudunk kicsikarni a játékból. Csupán az köp kicsit bele a levesbe, hogy az irányítás, bármennyire is újító, sajnos hagy némi kívánnivalót maga után. Hiába az új parkour szisztéma, hiába az átdolgozott harcrendszer, ami tökéletes táptalajt jelent, maga az irányítás sajnos annyira nem intuitív, sőt néhol kifejezetten darabos, hogy ahhoz, hogy valóban kiélvezhessük a rendszereket rengeteget kell előzetesen gyakorolni, amire a játékidő önmagában nem feltétlenül elég, vagy kifejezetten tehetségesnek kell lennünk. Ezért nagy kár azért.

A történetet talán nem kell nagyon bemutatni, de azért vegyük át gyorsan. Főszereplőnk Arno Dorian, aki a társadalmi feszültségektől szenvedő 1789-es Párizsban, egy rakás véletlen és személyes tragédia során ébred rá a két titkos szervezet háborúskodására és áll annak csuklyás oldalára. Persze múltja és jelene is több titkot takar mint azt gondolnánk és személye több ponton is kapcsolódik a két rendhez. A forradalmi, vagyis a valós történelmi események egy sokkal lazább díszletként szolgálnak csak Arno személyes történetének és valójában a Unity cselekményében éppen csak megérintjük a valós eseményeket. Értem ezt úgy, hogy Arno nem lesz olyan szerves része a forradalom eseményeinek és végkimenetlének, mint amilyen nagy szerep Connornak volt az amerikai függetlenségi háborúban a harmadik részben. Ez önmagában nem probléma, bár a magam részéről kicsit jobban örültem volna ha egy újabb személyes bosszúhadjárat helyett a történet kicsit jobban koncentrál a két rend politikai intrikáira és hogy mivel, illetve miként befolyásolják a forradalom eseményeit hogy saját malmukra hajtsák a vizet.

Persze így valamivel bonyolultabb lett volna beleszőni a sztoriba a címben jelképezett egységet, mely nem csak a francia népre utal, sőt, főként nem rájuk, hanem a két rend, vagy legalábbis Arno és templomossá vált gyerekkori szerelme Élise egységére utal, akik közösen próbálják a történet során felfedni a két rendet átszövő összeesküvést. Ami amúgy egy remek ötlet. Csak sajnos ebből sem kapunk túl sokat. Igazból a Unity felvet a történet során egy csomó érdekes kérdést, ötletet…amiket aztán “elfelejt” kibontani. Sajnos a történet (is) eléggé összecsapottra sikeredett és persze az is maradt. Kifejezetten az utolsó néhány fejezet érződik úgy mintha csak le akarták volna zavarni az egészet és kész. Ami persze érthető, az erősen korlátozott fejlesztési időt és az erőltetett megjelenési dátumot tekintve. De sajnos a befejezetlen és összecsapott sztorin már semmilyen patch nem tud segíteni.

Nagyon nagy kár érte, mert valóban az egyik legjobb sztorit lehetett volna kihozni az egészből, hiszen a nagy francia forradalomnál kézenfekvőbb AC körítést találni sem lehetett volna. De sajnos ez a hajó elúszott. És sajnos azt sem tudom mondani, hogy a karakterek megmentik a helyzetet. A játék szereplőinek többsége ugyanis teljesen sablonos, Arno egy felvizezett Ezio-klón, Élise pedig olyan mint egy vattapamacsból készült torta…semmilyen. Van azonban egy rakás másodlagos tennivaló, ami a sztori hiányosságai miatt keletkezett űrt lennének hivatottak kitölteni. Ezek közül a számomra legjobbnak a városban, a civilek és katonák, illetve a forradalmi őrök közötti random eventek. Rém egyszerűek és ugyanaz a 3-4 fajta ismételgeti egymást, de számomra ettől vált igazán természetessé a forradalmi hangulat. Az meg amikor a tömegek (egyes helyeken többszáz NPC egyszerre) zengi a forradalmi nótákat, az libabőr.

De visszatérve a melléktevékenységekre, kapunk egy rakás küldetéstípust, melyek valamilyen formában kötődnek az orgyilkosok szerepvállalásához az egész forradalomban, ezzel pedig sokkal több mélységet adva az eseményeknek, mint a fő sztori. Ezek a másodlakos küldetések, a maguk kis pár perces történeteivel sokkal jobban beszívnak minket és szervesebb részévé teszik Arnót az eseményeknek. És ott vannak még a co-op küldetések, amik kifejezetten ötletesek és kellő kihívást és valódi együttműködést igényelnek a sikerhez, valamint szintén masszívan hozzátesznek a sztorihoz és a játékélményhez is. Csak sajnos manapság viszonylag nehéz partnert találni a szerveren, akivel végig lehet tolni őket. De egy próbát mindenképp megér a dolog. Lényeg a lényeg, hogy ha igazán jól akarsz szórakozni, akkor fejest ugrasz a Unity miriádnyi mellékküldetésébe, mert azok egészen konkrétan ellopják a showt a fő sztoritól. Ami valahol jó is, meg rossz is. Én kifejezetten örültem neki, hogy értelmes és hasznos másodlagos tevékenységgel lett megtöltve a játék.

Minden remek jellemzője és ötlete ellenére az Assassin’s Creed: Unity-ről süt a befejezetlenség ami rengeteget elvesz az élményből. Sajnos így jár minden játék, ami nem kap kellő időt a fejlesztésre. A Ubisoft is belátta ezt és csakúgy, mint a CDPR, ők is mindent megtettek annak érdekében, hogy kipofozzák a játékot. A probléma, hogy itt nem csak technikai és játékmenetbeli problémáktól szenved a végeredmény, hanem egész egyszerűen egyik összetevőre nem jutott elég idő. És míg előbbieket ki lehet idővel foltozni, a hiányos történetet és összecsapott írói munkát semmi sem menti meg…maximum egy remake. Nagyon nagy kár, mert a hibák és az összecsapottság érzetétől függetlenül a Unity mindent egybevetve egy szórakoztató játék, mellyel nagyrészt élmény játszani. Csak sajnos nem szabad túl sokat várni tőle. De a forradalmi Párizs megtekintése miatt már önmagában is érdemes kipróbálni.