Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.

Pete Mitchell alias Maverick továbbra is a végtelen ég meghódításán ügyködik. Az elmúlt 36 évben az életét semmi más nem tette ki, csak a repüléssel együtt járó végtelen szabadság és múltba való révedés. Minden szép és jó, egészen egy gyorsulási kísérlet balesetéig, aminek következtében főhősünk visszakerül Top Gun-ba, ahol ezúttal neki kell okítania és felkészítenie a krémek krémjét (a legjobb pilótákat) egy természetesen jobbára lehetetlen és nagyon veszélyes küldetésre. A feladatát nehezíti, hogy az összeválogatott egységben van a tragikusan elhunyt társának a fia is, akivel nem éppen felhőtlen viszonyt ápol.

Az eredeti Top Gun-t (1986) könnyedén el lehetne annyiban intézni, hogy egy mondvacsinált konfliktussal bíró, a Reagan-korszak utolsó mentsváraként funkcionáló, erősen militarista propagandamozi, amiből még Tarantino is viccet tudott csinálni egy három perces jelenet erejéig (Aludj velem). Tony Scott rendezésének számos hibája van. A film látványosan nem tud mihez kezdeni a külső és belső konfrontációkkal, az emberi drámák is pillanatok alatt feloldódnak. A Top Gun esetlenül bukdácsol a komolyan vehetőség és a kifejezetten gagyi jelleg között, az erőltetett szerelmi szál pedig csak cseresznye annak a bizonyos, vadászrepülőkkel tarkított torta tetején. Mindezek ellenére az évek alatt mégis kultfilm vált belőle, a folytatás viszont csak most érkezett meg.

A Top Gun: Maverick-nek nem volt éppenséggel könnyű dolga. Egyfelől meg kellett felelnie az első filmet szeretők ízlésének, ugyanakkor az elmúlt évtizedek háttérhatalmi változásai és a ’88-as mozi fanyalgói miatt teljesen új terepre kellett merészkednie, miközben szórakoztatónak kellett lennie/maradnia. Láss csodát, sikerrel járt. Egy klasszikus értelemben vett legacyquel-lel van dolgunk, vagyis olyan mozival, ami több év kihagyás után, új és régi szereplőkkel egyaránt folytatja az előző részt. Az elmúlt évek ilyen jellegű terméseiből egyértelműen az egyik legjobb (a Mad Max mellett) és legéletképesebb a Top Gun: Maverick.

Hol is kezdjük? A film vonalvezetése egyszerű, de nagyszerű. A klasszikus akciófilmes felépítéssel rendelkezik, de a mostanában divatossá vált – még az akciófilmek esetén is – elnyújtott attitűdöt tökéletesen mellőzi. Nincs egyetlenegy felesleges, hátráltató, vagy a nézőt a megteremtett hangulatból kizökkentő rész sem, a sztori célirányos, kimért, a dramaturgia mindenféle felesleges időhúzás nélkül kíméletlenül előrehaladó. Azonban mégsem ezek az ismérvek a dominánsok a filmben. A Top Gun: Maverick mással veszi le a gyanútlan nézőt a lábáról, az akciójelenetekkel. Lenyűgözőek, lélegzetelállítóak, feszültek és még sorolhatnánk a különféle jelzőket. Összefoglalva, csakis szuperlatívuszokban lehet róluk nyilatkozni. Egy akciófilm rajongó számára minden egyes felszállás felér egy (Scorsese-től lopva) vidámparki hullámvasutazással.

Csak amíg a Marvel-filmek forgatásain a hűtött-fűtött stúdiókban a minimális díszlet és maximális CGI-utómunka van jelen, addig a Top Gun: Maverick felállt, megigazította a jelvényekkel és kitűzőkkel díszített mellényét, felvette a halhatatlan lazaságot sugárzó napszemüvegét és azt mondta, hogy elég. Elég a hamisságból, a zöld hátterekből, a forgatásokon jelen nem lévő színészekből. Mindent megépítünk, mindenben részt veszünk, mindent megvalósítunk. Az emberileg lehetséges határokat kitoljuk a legfelső határig. Cruise az összes kollégájával együtt komoly repülős kiképzésben vett részt, a rendező (Joseph Kosinski) és csapata több száz órányi felvett anyagból vágta össze a kész terméket. Az eredményen abszolút meglátszik annak a sok ezer embernek a belefektetett munkája (nem véletlenül köszönték meg az együttműködést a stáblista során). Nem egyszerűen a dolgukat jól elvégző szakmunkásokat és bevállalós színészeknek a munkáját látjuk, hanem odaadó, lelkes emberekét, akik minden maguktól telhetőt meg akartak tenni ennek a szerelemprojektnek a megvalósulásáért. Mert a Top Gun: Maverick igenis egy szerelemmel/szeretettel átitatott, szórakoztató mű.

Az akciók mellett a film igyekszik kijavítani az első rész hibáit. Ennek apropóján beszél olyan, az előzmény által vagy fel nem dolgozott, vagy felületesen érintett, egyébként fajsúlyos témákról, mint a gyászfeldolgozás és az elengedés. Félreértés ne essék, nem kell egy, az emberi lélek sötét bugyraiba leereszkedő és abban dagonyázó (khmm Kurt Sutter khmm) filmet várni, de a maga műfaji korlátain belül a Top Gun 2 igenis intelligensen nyúlt az említett kérdéskörökhöz. 2022-ben egy blockbuster-től ez egy valóságos csodával ér fel.

Ha negatívumokat kéne keresnünk, azokat a párbeszédeknél fogjuk találni. Jó pár beszélgetés súlytalan, illetve nevetségesen suta, vagy annyira túlzóan komoly, hogy pont a visszájára fordítja a nézőben elérni kívánt hatást (a Jon Hamm által alakított ,,gonosz” parancsnok megszólalásai). Sok helyen a szereplők mintha a közhelyszótár Halálos iramban családos bekezdéséből idéznének. Ezt inkább visszaszívom, annyira semmiképp sem vészesek, bár az igaz, hogy egy-két helyen még ráfért volna a munka a dialógokra. Ez a hiányosság viszont eltörpül a film egyébként magas színvonala és kendőzetlen profizmusa mellett.

Tom Cruise-nak sikerült. Ethan Hunt mellett Pete Mitchell-t is sikerült jó irányba terelnie. A Top Gun: Maverick az idei év egyik legkellemesebb meglepetése, kötelező nagyvásznon nézni!