Cikksorozatunkban először az 1942-es Casablancát vettük górcső alá. Ezúttal több mint egy évtizedet ugrunk az időben, és elővesszük az 50-es évek egyik meghatározó filmjét, amely történetében és látványában is sokakat elkápráztatott a mai napig. Terítéken a Szédülés (Vertigo, 1958).

A történet középpontjában egy férfi és egy nő áll. John Ferguson (James Stewart) egy volt nyomozó, aki egy sajnálatos incidens miatt otthagyta a rendőrséget. John súlyos akrofóbiában, vagyis magasságiszonyban szenved. Egy régi barátja, Gavin Elster (Tom Helmore) felkéri, hogy segítsen kinyomozni felesége, Madeleine Elster (Kim Novak) különös viselkedésének okát. A nő nap mint nap ugyanazokra a helyekre jár, amelyek valószínűleg a saját családjával hozhatók kapcsolatba. De mi áll ezeknek a furcsa tényeknek a hátterében és ki irányítja a szálakat?

Ezekre a kérdésekre ad választ Alfred Hitchcock klasszikusa, mely ízig-vérig a rendező stílusjegyeit mutatja, mind képileg és hanghatásilag egyaránt. A film már akkoriban is szokatlan kezdéssel bírt, ugyanis a nőről felvett szuperközeli képek korábban nem nagyon voltak tapasztalhatóak hasonló alkotásokban. Az első jelenetben ismerhetjük meg főhősünk előző életének azon pontját, amely megváltoztatta a későbbi státuszát. Ez ad alapot a cselekménynek, hogy megértsük John jelenlegi életének okát, és képben legyünk hátterével. Véleményem szerint a történetvezetés a legjobb elem filmben. A mű tudatosan és lassan halad, és a lehető legprecízebben építi ki maga köré sztorit. A tempója időt hagy a legapróbb részletek kidolgozására is. Gyakorlatilag a nyomozás minden mozzanata elénk tárul, és inkább a jelenetek által jövünk rá a dolgok nyitjára, mintsem a dialógusok által. Ezért talán a két órás játékidő hosszúnak tűnhet, de a cselekményt körülölelő misztikum, amely egyre csak mélyül, ahogy haladunk a történetben, majdnem végig fenntartja a néző figyelmét. De csak majdnem. A csúcspont ugyanis a film háromnegyedénél fedi fel magát, és innentől egy darabig a történetszál hanyatlani kezd, egészen addig, amíg a remekül konstruált fordulat meg nem jelenik. Ezeket az elemeket mind a végére tartogatja, hogy a csattanó a lehető legnagyobb hatást érje el.

És ha már a hatásnál tartunk, meg kell jegyeznem, a Szédülés hangulata magával rántja a nézőjét. Azok, akik már láttak Hitchcock filmet, és esetleg rajongói is, felfedezhetik benne a rendező egyedi stílusjegyeit, amelyeket az utókor alkotói lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmaznak saját filmjeikben. A rendező mindig is érdeklődött a misztikus esetek és az ezekre adható magyarázatok iránt. A főszereplők hétköznapi emberek, akik egyik pillanatról a másikra belekeverednek egy megmagyarázhatatlan, különös körforgásba, amely a sztori alapkonfliktusát adja. A legmeghatározóbb mégis a látványelemek és hanghatások. A zene nagyon kifejező és feszültségkelő hatással bír. Emlékezzünk csak vissza a két évvel későbbi, 1960-as Psycho című filmre, amelyben a fürdőszobás jelenet alatti erőteljesen vinnyogó hanghatástól feláll a szőr a hátunkon. Megérte azt a hét napon keresztül húzódó felvételt, igaz? A Szédülésben hasonló effektekre számíthatunk, ezek remekül illeszkednek a jelenetekhez és a megfelelő hatást keltik a nézőben, olykor hátborzongatóak, olykor pedig érzelemmel teltek. A háttér és a díszlet is igényességről árulkodik, illetve ügyeltek arra, hogy eredeti helyszíneken forgassanak. A film egyik ilyen helyszíne az Empire Hotel, mely ma is ott áll San Francisco szívében, de 2009-ben Hotel Vertigonak nevezték át. A színes technológiából az alkotók igyekeztek a lehető legjobbat kihozni, ezért is a nagyon szép élénk színek, melyek emelik a látványvilágot.

A forgatás majdnem 2,5 millió dollárba került és a 90-es évekig alig hozott valamit a konyhára. Ez az alkotás ugyanis kezdetben nem volt a kritikusok kedvence, túl vontatottnak és semmitmondónak találták. Később, ahogy a rejtett értékei felszínre kerültek, úgy aratott több és nagyobb sikert világszerte. A forgatás sem ment teljesen zökkenőmentesen. Probléma volt például az is, hogy a két főszereplő, James Stewart és Kim Novak között csaknem huszonöt év különbség volt, az alapsztoriban viszont a karakterek egyidősek. Nehéz volt bánni a színészekkel és a stábbal is. Egy későbbi interjúban Alfred Hitchcock azt mondta, hogy Kim Novakot hiba volt beválogatni a szerepre, mert rossz színésznő. Tehát bizonyos feszültség is érzékelhető volt a készítés ideje alatt. A színészi teljesítmény szerintem kifejezetten rendben volt, mindenki hozta a ráírt karaktert.

A Szédülés, habár nem volt jó fogadtatása, mára már minden kritikus klasszikusnak ítéli meg. A jó történet és annak tudatos vezetése, és a Hitchcockra jellemző motívumok teszik alapművé a filmet. Aki még nem látta, ne szalassza el ezt az élményt, de aki látta már, annak is érdemes felfrissítenie az emlékeit róla, a szórakozás garantált.