Jorgosz Lanthimosz (emellett a magyar átírás mellett tettem le a voksom, pedig találkoztam vagy négyféle verzióval) korunk egyik legizgalmasabb szerzői filmese, akinek élénk, jellegzetes kézjegyei miatt művei olyan mértékben össze nem téveszthetőek, mint Wes Anderson vagy Lars von Trier remekei. A Szegény párák ugyan adaptáció, és ezúttal a görög rendező a forgatókönyvből nem vette ki a részét, de mégis, már az első három perc alatt széles mosollyal dőlhettem hátra a moziszékben – visszatértem Lanthimosz világába, ami furcsább, harsányabb és szatirikusabb, mint valaha.

A film egy állapotos fiatal nővel kezdődik (Emma Stone), aki egy hídról beleveti magát a Temze tajtékzó hullámai közé. Godwin Baxter (Willem Dafoe), egy furcsán összefércelt ábrázatú, fabábúra hasonlító sebészprofesszor talál rá a partra vetve, akinek rögtön felgyullad a lámpa a fejében, hogyan különböztethetné meg magát az összes fantáziátlan nyárspolgártól, aki hasonló szituációba kerül. Fogja tehát a nőt, majd magától értetődő módon a magzata agyát ülteti be a sajátja helyére. És lőn, így születik meg Bella Baxter, aki egy felnőtt nő testében látja meg a napvilágot, és ismerkedik meg a világgal, annak minden szépségével és rútságával. Godwin a saját házában, a Bella fejlődése érdekében kialakított körülmények között neveli a lányt, aki egy nap megelégeli a gyerekszoba fogságát, és világ körüli hajóútra indul az alantas szándékoktól nem mentes ügyvéddel, nevezetes Duncan Wedderburnnel (Mark Ruffalo). A Szegény párák lényegében egy erősen korhatáros, bizarr coming of age történet, átitatva a rendezőre jellemző sajátos humorral és helyzetkomikummal.

Ez Lanthimosz eddigi legmarkánsabb, leginkább atmoszférikus munkája, mely remekül egyensúlyozik a komolyan vehetőség és a komolyan vehetetlenség határán, a festői képek, a zene, a dialógusok pedig az összhang és a káosz határán. Nincs annyi bulldogfejű kacsa vagy kacsafejű malac, ami tompíthatná Bella felnövéstörténetének élét, találkozását az emberi civilizáció megannyi sarokpontjával, a szegénységgel, a közönnyel, a kizsákmányolással, a prostitúcióval.

Emma Stone alakítása egyszerűen fenomenális, amilyen átlényegüléssel mutatja be Bella szellemi és érzelmi fejlődésének stációit, az a mesterségének magasiskolája. Nem érdekel, hogy egy már Oscar-díjas színésznőről beszélünk (akit már nem első ízben jelölnek Lanthimosz-filmben való alakításért sem, lásd A kedvenc), ahogy az sem, hogy a média nem az ő győzelmében látja a szenzációhajhászás lehetőségét – amit a Szegény párákban nyújt, azt egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a díjazásnál.

A Szegény párák egy olyan történet, amit már valahol mindenki látott, de ilyen módon, ilyen körítéssel még soha. Bella ráeszmélése a világ működésére páratlan humorforrás, ahogyan Willem Dafoe is a kisujjából rázza ki a paródiába hajló őrült tudós szerepét, annak antiszociális viselkedésével és hullakomolyságával (és ott van Mark Ruffalo, akit szintén nem véletlenül jelöltek a filmért Oscarra, és aki újfent bebizonyítja, hogy igazi komikus-vénával rendelkezik).

A történethez szervesen illeszkedik az arisztokratikus, 20. század eleji, európai miliő, Budapest gazdag, eklektikus építészeti örökségével, és az ipari-technológiai fejlődés robogó-zakatoló-füstölgő végtermékei. Lanthimosz egy festményszerű, zavarba ejtően pezsgő steampunk-látványvilággal keretezte filmjét, ezáltal is időtlenné téve annak fő tematikáját, aminek szerves részét képezi Bella Baxter női mivolta, útja a szabadság és függetlenség felé egy férfiak dominálta világban. Ez ugyanis feminista film, a szónak minden negatív konnotációjától mentesen, nem olyan erényfitogtató módon, mint Greta Gerwig Barbie-ja, hanem annál sokkal érzékibben és bensőségesebben.

A Szegény párák Lanthimosz pályafutásának eddigi talán legkiforrottabb alkotása, amely jobban a fősodorba emelheti a rendezőt – olyan szerepe lehet a pályafutásában, mint Wes Anderson számára a Grand Budapest Hotel. Instant klasszikus – egyszerre elegáns és faragatlan, érzéki és otromba filmélmény, tele humorral, gyönyörű képekkel, erotikával és nagyszerű dialógusokkal, de nem indokolatlan tizennyolcas karikával. A rendezőtől a színészekig, a sminkesektől a jelmeztervezőkig mindenki a tudása legjavát adta, és ez az aprólékos odafigyelés a film minden porcikáján érzékelhető.