Aki csak egy kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, az jól tudja, hogy ha Hollywood fenegyereke, Quentin Tarantino filmet készít, arra bizony oda kell figyelni. Már az előzetes hírek is ígéretesek voltak: az amerikai filmgyártás hőskorában játszódó történet, minden részletre kiterjedő hitelesség, és egy annyi csillaggal teletűzdelt szereplőgárda, amennyit a Hollywood Walk of Fame-en sem lehet látni. Ebből fakadóan óriási hype alakult ki Tarantino kilencedik filmje körül. Vajon meg tudott felelni a magas elvárásoknak a Volt egyszer egy… Hollywood?

Hollywood, 1969. Az egykor népszerű sorozatszínész, Rick Dalton (DiCaprio) nem igazán találja a helyét az álomgyárban. Úgy érzi, hogy beskatulyázták, mert mindig ugyanolyan szerepeket osztanak rá, és attól fél, hogy ha ez így megy tovább, akkor az lassan, de biztosan a pályafutása végét fogja jelenteni. Nincs sokkal jobb helyzetben barátja, Cliff Booth (Pitt) sem, aki az elmúlt években semmi mást nem csinált, mint hogy Rick kaszkadőre volt: ha a csillaga lehanyatlik, vele együtt bukik ő is. A két barátnak minden követ meg kell mozgatnia, hogy megmentsék a karrierjüket. Mindezt csak tetézi, hogy gyanús alakok ólálkodnak azon a környéken, ahol Rick, és újdonsült szomszédjai, a Polanski-házaspár lakik.

Ha jobban megnézzük, a Volt egyszer egy… Hollywood egy kicsit kilóg Tarantino eddigi filmjeinek sorából. Szereplői nem törvényen kívüliek, az erőszak ábrázolása sem hangsúlyos, a leginkább szembetűnő mégis az, hogy ezúttal nem egy konkrét zsáner stílusjegyeire játszik rá. Ennek pedig az az oka, hogy Tarantino a film, mint művészeti ág, és a filmgyártás előtt tiszteleg. Az embernek végig az az érzése a film alatt, mintha a rendezővel együtt beültünk volna egy időgépbe, hogy aztán ráérősen vezessen körbe minket az 1969-es Hollywoodban, a sztárok luxusvilláitól kezdve a stúdiókon át az utolsó moziig és étteremig, közben Tarantino folyamatosan mesél, anekdotázik és nosztalgiázik. Vitán felül a Volt egyszer egy… Hollywood az eddigi legszemélyesebb darabja.

Leonardo DiCaprio remekül hozza a B-listáról kitörni képtelen színészt, aki egyszerre szenved a személyes frusztrációitól, és az alkoholizmustól. Aki viszont a pálmát viszi, az egyértelműen Brad Pitt, aki simán élete egyik legjobb alakítását nyújtja a sokat látott kaszkadőr szerepében. A különböző epizódszereplőkről egy komplett bekezdést lehetne írni, a sokszor csak pár perces szerepekben is olyan nagy neveket ismerhetünk fel, mint Al Pacino, Kurt Russell és Bruce Dern. Viszont az előzetes elvárásokhoz képest Margot Robbie nem sokat tesz hozzá a filmhez Sharon Tate szerepében, egyszerűen csak úgy ott van.

Ha még nem éltem volna az időgépes hasonlattal, most biztosan elsütném, ugyanis Tarantino olyan részletességgel alkotta újra az 1969-es Hollywoodot, hogy az egészen elképesztő. Minden egyes ruha, kocsi és egyéb kellék a ’60-as évek Amerikáját idézi, és szerencsére a film készítői nem áldozták fel a korhűséget a politikai korrektség kedvéért, így bizony az álomgyárban az egyedüli Bruce Lee-t leszámítva szinte kizárólag fehér embereket fogunk látni. A Tarantino névjegyévé vált egyedi soundtrack most is jelen van, a rendező most is saját kézzel válogatta össze a jobbnál jobb korabeli zenéket. Talán az egyetlen komolyabb kritika, amit fel tudnék hozni a film kapcsán, az a hossza: akárcsak a Django és az Aljas nyolcas esetében, most is úgy éreztem, hogy néhány jelenetet jobban elnyújtottak a kelleténél.

Témájából fakadóan a Volt egyszer egy… Hollywood valószínűleg nem fogja elnyerni minden Tarantino-rajongó tetszését, de akik egy jól felépített karakterdrámára és egy kis nosztalgiára vágynak, azok biztosan nem fognak csalódni benne.