Psycho. A megkerülhetetlen filmklasszikus. Aki nem látta, az is ismeri, a zuhanyzós jelenetet mindenképp. Magyarországon csak pár hétig vetítették, különféle erkölcsi, tartalmi okokra hivatkozva a korabeli cenzorok részéről. Nagyon érdekes reakció, hiszen ez a film papíron a légynek se tudna ártani. Jogosan merül fel a kérdés, hogy Hitchcock opusának mi köze a mostani alanyunkhoz? Talán mindössze annyi, hogy mindkét esetben egy-egy markáns protagonista (vagy talán inkább antagonista) elméjében szörnyülködhetünk és bizonytalanodhatunk el, valamint Ed Gein, az ötvenes évek hírhedt sorozatgyilkosának a személye. A közös jellemzők további felsorolása helyett, vegyük elő a Ray-Ban Wayfarer napszemüveget, a csontszínű névtáblát, az esőkabátot, a védő- illetve hidratáló krémet és természetesen a tükröződő baltát és merüljünk el a felső tízezer fellegvárában.

Patrick Bateman-nek összejött az élet. Családi hátterének köszönhetően biztos, jól jövedelmező állása van a Wall Street-en, a barátnőjével jegyben jár, barátaival és kollégáival rendszeresen eljár szórakozni. A tökéletesen megtestesült amerikai álmot éli, amit időnkét kiegészít egy-egy véres, a lakásán, vagy máshol ejtett holttesttel. A hétköznapi álca a szörnyeteget teljesen jól elfeledi, egészen addig, amíg egyik kollegájának a megölése után (Jared Leto arcát ekkoriban nem nagyon tisztelték a filmesek, elég, ha a Harcosok klubjára vagy az itteni szerepére gondolni) gyanúba nem keveredik és a rendőrség el nem kezd nyomozni az eltűnt milliomos után.

Első látásra egy krimiről beszélünk, de a történet sokkal több és mélyebb annál. Bret Easton Ellis 1991-es regénye folytatta az író életművének korábbi két állomásának (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai) az üzenetét, de leginkább a hedonista hangvételét. Ezúttal nem a kiégett fiatalok céltalan, erőszakos, drogokkal átitatott bulik ördögi körére vetette kritikus szemét, hanem a kiégett felnőttek céltalan, erőszakos, drogokkal átitatott irodai dolgozószobáira, megfűszerezve mindent egy nagy adag szexizmussal, egy csipetnyi rasszizmussal és két kanálnyi brutalitással. Főhősnek pedig megteremtette a termékek és a társadalmi státusz végtelen köréből kitörni képtelen tökéletes férfit, már ami a fizikumot illeti. A felsorolt és a könyvben erősen jelenlévő, már-már a kibírhatatlanság határát súroló témákból adódóan a botrány elkerülhetetlen volt. Halálos fenyegetések, különféle szerveztek felszólalásai, órákon át tartó magyarázó és magyarázkodó interjúk lepték el a különféle médiumokat. A felháborodáshullámok egy csendesebbnek mondható szakaszában végül a könyv valahogy (legnagyobb szerencsénkre) csak eljutott Hollywood ajtajáig, ahol be is kopogtatott és tárt karokkal várták, hogy az elkészült film a bemutatója után ismét elégedetlenséget váltson ki a nyugati világban.

Mary Harron (Én lőttem le Andy Warholt) 2000-ben nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor elvállalta Ellis botránykönyvének a megfilmesítését (az egy külön misét megér, hogyan jutott el hozzá a rendezői pálca). Egy több, mint négyszáz oldalas könyvből sokkoló, tanulságos, elrettentő, ugyanakkor a maga beteg és bizarr módján élvehető filmet készíteni? Hát a feladat fel lett adva és meglepő módon szinte rendre jól el is lett végezve. A történet a ciklikus jelleget követi. Egy kis irodai munka után egy éttermi vacsora, azt megszakítja egy párkereséssel egybekötött gyilkosság. A pokol tornáca metafora lenne a legideálisabb erre az ismétlődő rituáléra. Lehet nem véletlenül. Ebben az őrületben nem is csoda, hogy a valóság és a képzelet közötti határ elmosódik szereplőink számára.

A krimi-, thriller- és horrorelemek remekül keverednek az alig másfél órás játékidő alatt. Az elbizonytalanodás remek feszült pillanatokat okoz, a gyilkosságok szó szerint hátborzongatóra sikerültek. Nem tudhatjuk, hogy egy szimpla káromkodás mikor fordul át egy lépcsőházi üldözésbe egy jó öreg láncfűrész kíséretében. A film nem kíméli a karaktereket, sem a nézői elvárásokat. Az aktuálpolitikai, asztali beszélgetések a korszellemnek kitűnően ágyaznak meg. A gazdagsága és szép külseje ellenére az Amerikai Pszichó egy lemondó film, amely nem depresszíven, hanem hedonista módon üresíti ki a szereplőit és vele együtt a nézői azonosulás legkisebb csíráját is.

Milyen is ez a létállapot, ami ilyen szörnyszülötteket teremt? Svájccal kapcsolatban szoktak azzal viccelődni, hogy minden előre ki van számítva, semmi sem történik, a gépezet olajozottan működik, mindenfelé hiba, elégedetlenség nélkül. Ugyanezek a jelzők húzhatók rá erre a végtelenül technokrata légkörre, amiben a hitelkártyákat úgy adogatják, mint nagymama a cukrot az unokájának, ahol az üzletemberek gondolatai a következő étteremfoglalásig, a videokazetta visszaviteléig, a legújabb CD, vagy lemez megszerzéséig jut mindössze. A giccses felszín alatt semmi sincs („Ami belül van, az nem számít”), az aktuális éttermi, irodai beszélgetésben részt vevő felek a korábban másoktól hallottakat vagy olvasottakat mondják el úgy, mintha a saját gondolataik volnának, miközben ahol azt se tudják ki kicsoda, csupán névjegykártyákkal (vagy még azokkal se) tudják azonosítani az illetőt. A gazdagok, az itt megjelenő nagybetűs gazdagok a popkultúra teljes listáját ismerik, de a korábbiak fényében a mondataik közötti összefüggésnek ne keressük a nyomát. A multinacionális cégek farkastörvényekkel átitatott közege alapból is teljes mértékben undorító és taszító, de ehhez még párosul a külsőségekkel való egyesülés, amitől még a végtelenségig idegen lesz ez az egész életmód. Röviden fogalmazva, az Amerikai Pszichó nem indokolatlanul veszi el a néző kedvét az esti sznob köröktől és rendezvényektől.

Ugyanakkor nem fenékig tejfel ez a minden igényt kielégítő életmód. Rengeteg komplikáció adódhat, amelyeket nem biztos, hogy szereplőink higgadtan és megfontoltan tudnak kezelni. Csak készpénzzel lehet fizetni egy bárban? Fenyegesd meg a bárpultnál álló szerencsétlen eladót, aki semmiről sem tehet. Nem sikerül az asztalfoglalás két fő részére a környék legelegánsabb éttermébe? Balta a fejbe. Egy kollégának pár árnyalatnyival fehérebb névjegykártája van? Kesztyű és nyomás a férfi mosdóba megfojtani. Minek pontosabban miknek tudhatók be ezek a „megnyilvánulások”? Feszültséglevezetésnek? Kiteljesedésnek? Menekülésnek? Mindez egyszerre és közben egyik sem. Ez is csak még inkább ezt csillogó, ám mélysötét világot ássa alá.

Patrick Bateman. A tökéletes férfi. Bocsásson meg, a tökéletes ember. Ugyanis ő tényleg mindent kihozott ebből a fogalomból, hogy Patrick Bateman. Első látásra egy bőkezű, háborúellenes, az emancipációért és a megkülönböztetések ellen küzdő fiatalember, aki tökéletesen betanulta a jófiú szövegét, tisztában van vele, hogy melyik helyzetben mit kell mondania. Ez az ő kifinomultan kialakított felszíne. A mélyben azonban mi Patrick-ünk egy vérben tocsogó, manipulatív, a lehető legrosszabb értelemben sznob, beképzelt, felszínes újgazdag. A nőkkel való visszataszító bánásmódja és a rasszista megnyilvánulása pedig csak a jéghegy csúcsának számítanak. A biztonságos jólétben való megcsömörlése kiválóan van végig vezetve, lépésről lépésre vele együtt veszítjük el a valóságot jelképező talajt, melyet a gyilkosságok és kivégzések csak tovább tetéznek, az kiüresedésről nem is beszélve. Még maga Bateman is nagyon hamar bevallja, hogy nincsenek saját gondolatai, érzései, csupán irányultsága. Egy jól megcsinált valami. Csak a termékek bűvöletének építőkockái építik fel. Hogy ezt mégis lehet ilyen könnyedén kijelenteni? A remekül megírt narráció által. A vérfagyasztó monológok (még ha néha szájbarágósak is) által semmi sincs a homályba hagyva. Patrick agya a kilencvenedik perc eltelte után egy nyitott könyv lesz számunkra, és bármennyire is szeretnénk ezt a könyvet becsukni, az írójának a megnyerő stílusa, vagy az emberi jellemből adódó kíváncsiság ezt nem engedi. Pedig milyen jó lenne, ha igen.

Christian Bale. Mit lehetne még hozzátenni ehhez az alakításnak csúfolt földöntúli csodához? Csakis dicsérni lehet. Már pusztán az arcjátéka egy külön életet él a vásznon. Azok a grimaszok, az eltorzulások, a kierőltetett mosolyok tökéletes lelki tükörként szolgálják a főszereplőnkben lévő hibátlan szenvtelenséget, és ekkor még a fizikumáról, a néha groteszkbe hajló mozgásáról nem is beszéltem. Bármilyen megnyilvánulásban is, Bateman jogosan kerül fel arra a pszichopatákat felsorakoztató listára, amelyen olyan más jámbor lelkű emberek szerepelnek, mint dr. Hannibal Lecter, vagy Norman Stansfield.

Sajnos pár helyen megbicsaklik az egyébként. Bár látványában nyugodtan mondható egyedinek a film, sok helyet alkalmaztak a készítők úgynevezett tévéfilmes megoldásokat, amik olcsóságot sugároznak. Az ilyen nagy, minden élőlényt kizsigerelő, a kapitalizmust kimaximalizáló világot nem a legjobb döntés volt mindössze pár szobára és néhány bulihelyre csökkenteni. Bateman esti sétái sem éppen a magas költségvetés jeleiről árulkodnak. A rövid játékidő sem éppen a film pozitívumai közé sorolható. Egyszerűen nincs elég idő az elmélyedésre. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki akarna egy ilyen világban hosszabb ideig lenni, személy szerint jobban örültem volna, ha több ideig időzünk ebben az atmoszférában, a mindenféle társadalmi kilátástalanság ellenére.

Minden egyes létező adaptáció esetén jogosan merül fel a kérdés, hogy könyvhöz képest milyen? A rajongókat („meglepő” módon) megosztotta az elkészült produktum. Egyesek egy jól sikerült lenyomatként, egy lelkes filmként hivatkoznak rá, mások viszont felszínesnek, semmitmondónak, brutalitás szempontjából elenyészőnek vélték (a páratlan Bale alakítást mindkét tábor maximékisan aláírja). Igen, valóban bizonyos fejezetek (pl. állatkerti gyilkosság) kimaradtak és úgy tűnhet, hogy megcsonkították a nagy, szellemi elődöt, de tudva a könyv töménységét, valamint az ember gyomortartalmának szinten tartása miatt nem feltétlen bizonyult bajnak az ilyen mértékű átírás. Így is maximálisan érthető és átérezhető a film üzenete. Harron más mértékben ugyan, de meg tudta tartani az Ellis által ismert világrendet és ki tudta belőle ragadni a lényeget. Mind a könyv és mind a film egy kötelező darab, ahogy az író többi műve is, kizárólag erős idegzetűeknek.

Ezután fel is lehetne tenni egy Genesis lemezt, egy pohár whisky és egy szivar társaságában hallgatni azt, mivel ez a kritika nem jelent már semmit. Elvész a többi számtalan írás között, melyek szintén Patrick Bateman őrületét, annak a mibenlétét és eredetét próbálták fejtegetni, és ez így is van rendjén. Következő alkalommal a Tökéletlen idők című Linklater filmmel fogunk foglalkozni a kultfilm cikksorozat keretein belül.