Egy szicíliai városkában járunk valahol napjainkban. A 12 éves Luna épp először találkozik a szerelemmel, jóképű osztálytársa, Giuseppe képében. Bár érzelmei viszonzásra találnak, a két kiskamasz nem sokáig örülhet egymásnak – egyik délután egy titokzatos fehér terepjáró tűnik fel a fiú házánál; a fiatal Giuseppe iskolapadja másnapra feltűnően üres marad. Lunának már az első pillanattól kezdve gyanússá válik a helyzet: nem hiszi el ugyanis, hogy az előző nap még makkegészséges Giuseppe hirtelen lebetegedne; érzete pedig csak fokozódik, mikor a fiúnak két hét után sem lelni semmi nyomát. Nyomozni kezd szerelme iránt – azonban keresésének végén a fiú helyett csak az őrület és a szenvedés várja.

Lunával ellentétben mi, nézők végigkövetjük a fiatal fiú kálváriáját. Giuseppe-t nem meglepően – tekintve, hogy Szicíliában járunk, ahol a maffia a mai napig egyfajta „állam az államban”-szerűen egzisztál – a maffia ejtette foglyul. Giuseppe apja ugyanis a bűnszervezet tagja…volt, egészen addig, míg szivárogtatni nem kezdett az organizáció működéséről a hatóságoknak. Fiát pedig addig tartják fogva, míg be nem fejezi egykori szövetségesei felnyomását.

Luna közben megállíthatatlanul nyomoz szerelem iránt; de reménye és életereje is egyre fogy. A rendezőpáros a lány lelki instabilitását megpróbálta a film képi világában is illusztrálni;  azonban – annak ellenére, hogy az operatőri munka képes kifejezetten szép és izgalmas képeket produkálni -, a vizualitással játszó jelenetek sokszor dagályosra és zavarosra sikerednek; arról nem is beszélve, hogy egy-egy szcéna képes őrjítő magasságokig elnyúlni. A napok pedig csak telnek; eltelik egy hónap, majd egy év is és a maffiózók egyre kevésbé látják értelmét a fiú fogva tartásának. 26 hónap után pedig úgy döntenek: a fiút megfojtják, a testét pedig sósavban feloldják, így tüntetve el az árulkodó nyomokat.

Fabio Grassadonia-Antonio Piazza rendezőpáros filmjének az adja meg az igazi relevanciát, hogy – valószínűleg a szerelmi szál kivételével – az egész cselekmény megtörtént, jól dokumentált eseményeken alapul. Giuseppe tragikuma az önmaga szörnyűséges voltával már elég alap lenne egy szívbemarkolóan történet elmesélésére; a rendezőpáros azonban valamiért nem bízott ebben; valószínűleg ezért csapták még hozzá a cselekményhez Luna karakterét – na meg, hogy kijöjjön valahogy az a másfél-két óra. A probléma, hogy nem bontják ki eléggé a két szerelmes történetét, nem látunk rá kellőképp a köztük játszódó érzelem belső mozzanataira – pedig sokkal inkább kíváncsi lettem volna arra, hogy miként éli meg egymást a két első szerelmes, mint a végeláthatatlan és zagyva szürreális képekre.

A rendezőpáros mindezek miatt nem képes fenntartani az izgalmat és az érdeklődést, egy idő után a nézőt akaratlanul is elfogja az unalom; amin nem segít az sem, hogy nem egyszer összezavarodik látva Luna delejes vízióit. A filmet sem a megrázó és gyomorkavaró sósav-jelenet sem az antik referenciákkal játszó zárójelenet sem képes megmenteni. Ha a rendezők inkább lecsökkentették volna a játékidőt, tegyük fel, a felére, és jobban a fiú Giuseppe szenvedésére és a cselekmény izgalmasabb interpretációjára fordították volna a figyelmet, talán egy jobb filmet kaptunk volna. De nem így történt. Majd talán legközelebb. Addig is várjuk a Fabio Grassadonia-Antonio Piazza páros következő munkáját. Mert van ott potenciál; csak a rutin hiányzik.