Érdekes gondolat összevonni a horror műfajt a szuperhős filmek műfajával. Nem is lenne rossz ötlet, főleg, ha a megoldás kreatív kezekbe kerülne, így képes lenne a hős fogalmát új alapokra, brutálisabb, feszültebb és megrázóbb környezetbe helyezni. A feladat viszont embert próbáló, mert figyelni kell, nehogy átlépjenek egy határt. Sajnos ebbe a hibába nagyon könnyen be lehet esni.

Lou Garou (Leo Fafard) rendőrtiszt nem a fiatalok példaképe. Woodhaven kis városában tölti szolgálatát (vagy inkább a feleseket a kocsmában). Részeges, mihaszna, tipikus rossz zsaru képét mutatja. Egyik este bejelentést kap, hogy fiatalok randalíroznak a helyi erdőben. A sosem józan Lou kimegy megnézni, mi történik, ám elkapják, és csak halvány emlékfoszlányokból láthatjuk, mi is történt vele. Az éjszaka történtek hatására különleges képességekre tesz szert, és amint eljön a telihold, farkasemberré változik, hogy így vegye fel a kesztyűt a várost fenyegető veszéllyel.

Mint ahogy említettem, érdekes gondolat összevonni a szuperhős és a horror műfajt, a WolfCop erre tesz kísérletet. De jól csinálja-e? Na az már más tészta. Alapvető benyomásom az volt, hogy ez a film nem lenne olyan égetően rossz. A sztori tartalmaz okkult, sátánista elemeket, különleges lényeket, véres, gore jeleneteket, egyszóval a horror környezet viszonylag helyén van. A farkasember mítoszt próbálja egy kicsit kifacsarni, és a szőrös gyilkológép képét szeretné egyfajta hőssé áttranszformálni. Igen, de itt kezdődik a baj. Körülbelül a 79 perces játékidő felétől kezd el beindulni a cselekmény, ez idő alatt bőven van lehetőségünk megunni mindazt, amit látunk. Már az elején rengeteg expozíciót kapunk az arcunkba arra vonatkozóan, hogy mennyire link, semmirevaló és gusztustalan ember ez a mi kis főhősünk. Emlékezzünk olyan vígjátékokra, amelyek ugyanezt a módszert követik, de van egy lényeges különbség. Bármennyire is visszataszító egy-egy főszereplő jelleme, mégsem okoz gondot a vele való azonosulás, hiszen mindben felfedezünk egy kicsit magunkból. Nos, itt ez el lett túlozva, és ezen az sem segít, ha már farkasemberünk szuperhősként aprítja a rosszfiúkat. Egyszerűen nem az akciót várjuk, hanem a film végét, hiszen már annyira unjuk, hogy az valami hihetetlen. Emellett, ha már a rosszfiúknál tartottunk, némi kívánnivalót azért ezek a karakterek is vonzanak maguk után. Látjuk a szemünkkel, hogy a történet részei, a háttérben mozgatják a szálakat, tudjuk, hogy van kit legyőzni, de hogy be is legyenek mutatva, na az már luxusszámba ment a készítők részéről. Léteznek, hogy legyen értelme is a hősi motívumoknak, de ennél többet nem tudnak. Halvány információkat megtudunk, hogy kik is ők, de egy jó főgonosz ismérve, hogy hiába képviseli a negatív vonalat, még mi magunk is képesek vagyunk vele azonosulni, mert a motivációja nagyon is átérezhető és emberinek kell lennie. Itt sajnos még részletekbe menően sem tudjuk meg ki kicsoda, mindenki csak úgy van, gyilkolászik, fröcsög a vér, a látvány adott, de ennél többet nem kínál számunkra.

A főszereplőnk, Lou szerepe sem változik érdemben azután sem, miután átváltozott. Persze a pisztolyt néha leteszi és puszta kézzel szaggatja szét ellenfeleit, majd egy egész üveg whiskey ledöntése után folytatja áldásos tevékenységét, de pont az a karakter, akitől esetleg egy kicsit elvárnánk, hogy hozzá is rak valamennyit a történethez, sajnos ennél többre nem képes. Totálisan érdektelen és diszfunkcionált, ráadásul a kidolgozására sem fordítottak több időt, hogy legalább valamiféle hős látszatát keltse, aki megtisztítja Woodhaven kis városát a rossz erőktől. Ne is várjuk el, mert hatalmasat csalódunk.

Alapjába véve a történet akár még kreatív, szórakoztató is lehetne, ha több logikát, bemutatást és karakterfejlődést látnánk benne. Teljesen élvezetes is lehetne, ha a szereplők érdekesek lennének és megfelelő motivációval lennének felruházva, ha megismerhetnénk egy kicsit közelebbről a rosszakat is. Minderre nem tesz kísérletet a film, pedig nagyot mentett volna rajta. Ezek hiányában, csak egy középszerű, unalmas akció-horror elegye kerül a szemünk elé, melynek a felénél az óránkat bámuljuk, hogy vajon mikor lesz vége. Szemetesládába vele!