Ha teljesen őszintének kellene lennem, azt mondanám úgy ültem be a Kampókézre, hogy semmilyen elvárást nem támasztottam az irányában. Látva az eddigi felhozatalt újra gondolt régebbi darabokból és akár évtizedek távlatból elkészült folytatásokból nem voltam igazán lelkes egy ehhez a táborhoz kapcsolható film hallatán. Azonban meglepődve tapasztaltam mit sikerült kihozni 29 évvel később az alapanyagból, valami egészen új ízzel fűszerezve a talán megfáradtnak tűnő mesét. Sokféle irányt vehet egy horror legyen az jó vagy rossz, de amit itt tapasztalunk merőben szokatlan és eltérő.

„Őszi liget, mely csupa szín és mégis csupa hervadás…”

Mielőtt kitérnénk arra a bizonyos plusz elemre, amit fentebb említettem nézzük meg, hogy hová illeszkedik az alkotás a Kampókéz (Candyman) franchise eddigi produktumainak szövedékében. Közvetlen folytatásnak szánták az eredeti, 1992-es darab alapkoncepcióját tartva szem előtt, olyannyira, hogy az annak sztorijában elrabolt csecsemőt tették meg protagonistának, immáron felnőtt, még szárnyait bontogató művészként, a sorozat két további elemét pedig, amelyek inkább a hitványabb slasher műfajt erősítették, jórészt figyelmen kívül hagyták. Anthony McCoy elsősorban festő és fényképész, aki korábbi sikere után ismét valami nagyot és kiemelkedőt szeretne alkotni. Amint egy összejövetel alkalmával sógora szájából meghallja Helen Lyle történetét, érdeklődni kezd az egykori események iránt. Felkerekedik tehát és anyaggyűjtésre indul a valamikor létezett Cabrini-Green lakóövezetet célba véve. Itt keresztezik egymást Anthony és William Burke útjai, akitől még többet tud meg Daniel Robitaille legendájáról, valamint Kampókéz tényleges mibenlétéről. A cselekmény horror vonulata akkor indul csak be komolyabban, amikor a régi rege esszenciájából inspirálódott festmények elkészülnek és kiállításra kerülnek, ezzel megint felélesztve az enyészetnek szánt gyilkos iránti figyelmet.

A jóval kézenfekvőbb vonulatot kipipáltuk, ugyanakkor lássuk az újdonságot. Nos, Jordan Peele korábban már megmutatta, hogy íróként érdeklődik az afroamerikai közösséget érintő kérdések iránt, így ezúttal is igyekezett társadalmi tárgykört úgyszintén felvetni. Bevezeti a dzsentrifikáció fogalmát, ami nem más, mint a felértékelődött belvárosi ingatlanok lakosságának kicserélődése. Tulajdonképpen az árak felfelé kúszásával a szegényebb réteg a perifériára szorul, míg a módosabbak beljebb költözhetnek. A valóságban létezett chicagói Cabrini-Green területe egy megfizethető, település által építtetett lakóövezetnek indult, ám a sajnálatos, már idehaza szintén valamelyest ismeretes, polgárjogi mozgalom előtti, erőteljesen feketék ellen irányuló intézkedések és eljárási rend révén azok is ide szorultak, akik fizetésükből adódóan jóval magasabb színvonalú lakásokat lettek volna képesek fenntartani, tudniillik a városmagban élők nekik nem adták el saját ingatlanjaikat.

Ezt a mesterségesen gerjesztett láncolatot igyekszik kivesézni és megjeleníteni ügyeletes szerzőnk, valamint összefűzni magával az antagonista létezésének miértjével, mindazonáltal ettől, legalábbis az én történelem és szociológia iránt igencsak érdeklődő szemeimnek, kimondottan érdekfeszítőbbé vált az alkotás, mintha csupán a horror tényezőt tartalmazta volna. Természetesen eme szálat belekomponálták a nagy egészbe és a kettő nem válik egymástól ilyen élesen, de ezúttal engedtem magamból előtörni a magyarázási vágyat, remélem nem rójátok fel nekem.

„A szépség jelenléte is néma, de legalább látható.”

Tekintsük át a látványt, a hangot és a szereposztást, elvégre, ha olvastatok tőlem egy cikket is tudjátok, hogy most erre kerül a sor. Étlapunkon az első tétel becsületes iparosmunka. Nem ragadtattam el magam szinte egyik pontjánál sem, a durvább szekciók megjelenítése nem túl naturalista, a beállítások és operatőri munka rendben lévőnek mondható, mégis van egy szegmens, ami képregényrajongóként azonnal elkápráztatott. Ez pedig a flashbackek bábjátékkal való interpretálása. Mindig vártam a visszatérésüket, hiszen üzenetük mellett rendkívül élvezetesek voltak.

A zenéért esetünkben Robert Aiki Aubrey Lowe volt a felelős, az OST számai közül a főcím alatt futó The Sweet, ami igazán maradandó. A többi darab az én fülembe nem tudott jobban beleragadni. Szereposztást nézve geek faktor ügyében el vagyunk kényeztetve, de csekkoljuk a listát. Yahya-Abdul Mateen II alakításában kapjuk meg Anthony McCoyt, aki jól hozza az idő közben zavarodottá váló, valódi múltját felfedező karaktert. Ő a díjazott Watchmen szériából és az Aquamanből lehet ismerős. A Brianna Cartwright bőrébe bújó, főszereplőnk társát és művészeti partnerét megformázó Teyonah Paris a WandaVisionben tűnt fel. William Burke pedig, a Fear the Walking Dead snittjei által emlékezetünkbe égett Colman Domingo. Említésre méltó elem, hogy Tony Todd negyedszer is felöltötte Daniel Robitaille/Kampókéz gúnyáját.

Foglaljunk össze, mindenféle témazáró íratási kényszer nélkül: amennyiben szeretnél egy társadalmi és szociológiai kérdéseket feszegető, de ennek oltárán némely horror elemet feláldozó vagy klisésen tálaló, nekünk kritikusoknak is görbe tükröt mutató folytatást látni, akkor tiéd a terep. Abban az esetben viszont, ha csak a vörös folyadék mennyisége és a könyörtelen kompozíciók vonzanak nem ez lesz a kedvenced. Azért este óvatosan a tükör előtt.