Közel másfél évnyi kihagyás után a Marvel Studios januárban bele is csapott a negyedik fázisba a sitcomba csomagolt WandaVisionnel, néhány hétre rá pedig kezdetét vette a Sólyom és a Tél katonája, ami az utolsó két Amerika Kapitány mozi szellemiségét követve amolyan politikai-thrillerként határozta meg magát. A korábbi mellékszereplőkre épülő sorozatok koncepciója már a WandaVision esetében megmutatta, hogy az ötlet önmagában nem rossz, viszont a hat epizódot számláló Sólyom és a Tél katonája után most már betonbiztosan kijelenthetjük, hogy a kivitelezés azért még hagy némi kívánni valót maga után.

A történet néhány hónappal a Bosszúállók: Végjáték után veszi fel a fonalat, a világba újonnan visszatért emberek pedig igyekeznek ismét felvenni a régi élet ritmusát, mindennapi ügyes-bajos dolgaikkal küzdenek, miközben egyesek a múlt árnyaival vagy éppen egy rájuk hagyott örökségből adódó nehézségekkel kénytelenek szembenézni. Kellemes meglepetésként ért, hogy a gigantikus MCU összeesküvés újbóli felbukkanása előtt a sorozatot író Malcom Spellman szinte totálisan a karakterekre helyezte a sorozat fókuszát, ami tény valóban szokatlan húzásnak érződött az első néhány epizód alatt. Abszolút megtudom érteni azokat, akiket nem igazán érdekelt Sam családi drámája vagy nem kifejezetten tudtak azonosulni Bucky poszttraumás stressz szindrómából eredő több évtizedre visszanyúló bűntudatával. Viszont nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az MCU legjobb történetei szinte kivétel nélkül mindig a karakterekkel kezdődtek.

Apró spoiler, de ez most sem alakult másként. Nyilvánvalóan egy Marvel Studios portéka esetében vannak bizonyos panelek, amelyekhez már annyira hozzávagyunk szokva, hogy elsőre tényleg furcsán hat amikor a stúdiónál egy 360 fokos fordulattal élve valami tök másba csomagolják bele az ismerős összetevőket. Spellman Kari Skogland rendezőnővel kiegészülve (A legharsányabb hang, A szolgálólány meséje) ha nem is tökéletesen, de abszolút jól vette eme akadályt, az egyetlen igazán jelentős probléma a mértékekben, valamint a cselekmény gerincét adó központi konfliktusban keresendő.

A karakterdráma ugyanis hiába van nagyszerűen tálalva – a valós társadalmi problémákra való reflektálásért szintúgy jár a piros pont – az aktuális rosszarcúak a Zászlóírtók határokon átívelő terrorakciói, motivációja egyszerűen képtelen tökéletesen kitölteni a nagy kirakós hiányzó részeit. Szó se róla, a Solo: Egy Star Wars történetben a szélesebb közönség előtt is bemutatkozó ifjú Erin Kellyman színésznő, habár újfent elkápráztat minket a tehetségével, ahogy Daniel Brühl Zémója és Emily VanCamp Sharon Carterje, de még Kurt Russel fia, Wyatt Russel is alaposan kitesz magáért.

Sajnálatos módon azonban Zémó és a két címszereplő kivételével egyikük sem kap annyi játékidőt, hogy maradéktalanul elégedettek lehessünk. Márpedig a potenciál mindegyikükben ott rejtőzik, azonban a széria jó Marveles szokáshoz híven, inkább csak ízelítőt ad belőlük, hogy majd az elkövetkezendő évek projektjeinek valamelyikében tovább szője a történetüket. Hiszen önmagában mi értelme lenne ekkora tehetségeket szerződtetni egyetlen hat epizódos évadra nemde?

Ha van valami, amibe tényleg nem tudok belekötni a Sólyom és a Tél katonáját illetően az Henry Jackman zeneszerző aláfestése, aki az Amerika Kapitány: A Tél Katonája – Polgárháborúval megkezdett dallamokat tovább gondolva, néhol vissza-vissza hozva egy-egy fontosabb témát, ismét remekül elcsípte az épp aktuális hangulatot. Legyen szó akár egy sorsdöntő ökölharcról, netán egy a legkeményebb szíveket is megrázó múltbéli történetről, Jackman zenei anyagára ezúttal is csak szuperlatívuszokban tudok hivatkozni.

Nagy kár, hogy politikai-thriller révén az akciójelenetekkel kapcsolatosan már közel sem ilyen fényes a helyzet. Kari Skogland habár minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy a lehető legtökösebb bunyókat szállítsa le nekünk, ennek ellenére a pilot nagyívű már-már tényleg mozifilmeket idéző akciózása, majd a negyedik-ötödik részben látható szűkebb beltéri összecsapásokat leszámítva nem kifejezetten voltunk ellátva nagyobb csetepatékkal. És itt mutatkozott meg Skogland igazi erőssége, egyben legnagyobb gyengesége: vagyis, hogy a verekedések érzelmi töltete hiába volt mindvégig a helyén, így a koktél legfontosabb összetevője nem maradt ki, ám az összképet nézve mégis jogosan éreztük azt, hogy valami akkor is hiányzik.

Összegezve a Marvel Studios második nagyszabású sorozata főszereplőihez hasonlóan kisebb identitás válságban szenved. A politika-thrillerként funkcionáló történetszál a karakterekre koncentrálva, bár mindent megtesz annak érdekében, hogy maximálisan kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket, ám végeredményben mégsem lesz képes többre, minthogy a Marvel gigantikus kirakósának újabb darabjaként a WandaVision-höz hasonlóan mindössze átkötésként szolgáljon valami nálánál sokkal nagyobb, jóval fontosabb történet számára. Amivel önmagában nem is lenne probléma, ha a részletekben megbúvó lehetőség ne lenne ennyire nagyszerű.