A múlt évi Comic Conon figyeltem fel először az Amerikai istenek trailerére. Lenyűgözött a látvány: a színek és a karakterek mind felkeltették az érdeklődésem. Epekedve vártam, hogy április végén végre megnézhessem a pilotot, a hátralévő idő egy részét azzal töltöttem, hogy amilyen gyorsan csak tudtam elolvastam a könyvet. Ez a vaskos olvasmány érdekes perceket és még nagyobb kíváncsiságot ébresztett bennem a széria iránt. Az első rész után pedig alig vártam, hogy megérkezzen a többi, hogy aztán A szolgálólány meséjéhez hasonlóan, ezt is egyben daráljam le. 

Kezdjük egy kicsit az elején. A könyv elolvasása –  bár egy hónapot vett igénybe – nagyon szórakoztató volt, mert újra az a 11-12 éves kis srác lehettem, aki rajong a mitológiáért és különféle rejtélyes alakok kalandjairól olvashat. Ezt jelentette számomra a könyv: egy szeletnyi, színtiszta gyermekkort. A történetet már a könyvről szóló kritikánkban ismertettük, de dióhéjban összefoglalom. Főhősünk Árnyék éppen kiszabadul a börtönből, amikor megtudja, hogy a felesége, Laura autó balesetben meghalt. Útban a temetésre, megismerkedik egy idegennel, aki Szerda Úrként mutatkozik be neki és munkát ajánl hősünknek. A kezdeti huza-vona után azonban Árnyék belemegy és Szerda kifutófiúja lesz, aki hordozza egyik helyről a másikra és ha a szükség úgy kívánja, megvédi. Főnöke azonban nem egyszerű ember, hiszen különféle isteneket ismer, akikkel egy seregként kívánnak csatába vonulni az új istenek ellen. Itt az internetre, médiára kell például gondolni. A sztori nagy vonalakban ennyi, azonban sok olyan apró dolog van, amik mellékszálakká fejlődve egészítik ki ezt a fantasztikus mesét egy kerek egésszé. Kíváncsi voltam, hogy ezt a sokak szerint feldolgozhatatlan művet hogyan fogják megvalósítani, ugyanis én is kételkedtem benne, hogy méltó módon képernyőre lehet ültetni Gaiman díjnyertes történetét. 

Ian McShane sziporkázik a szerepben és ez az öreg, simlis karakter érezhetően a kedvence, mivel a szó szoros értelmében szinte „rávarrták” Szerda karakterét. Emily Browning Lauraja ugyan a könyvben közel sem jut ennyi szerephez, mégis jót tett, hogy tovább vitték a regény történetét és nagyobb teret engedtek neki. Egy tettre kész, elszánt és rendíthetetlen figura az övé. Bolond Sweeney-t a könyvben is imádtam, itt azonban az őt alakító Pablo Schreiber játéka tette maradandóvá a paradox módon szerencsétlen leprikónt. Csernobog és Mr. Nancy és Világ Úr  ugyan keveset volt képernyőn, de le a kalappal a színészek előtt, mivel ez a pár másodperc is megragadt az emlékezetemben. Bízom benne, hogy a továbbiakban sokkal többet láthatjuk őket, mivel sokkal több lehetőség van bennük, mint azt elsőre gondolnánk. 

Kezdetben leesett az állam, mert a pilot és a második rész képes volt megtalálni egy olyan határt, amit eddig még egy sorozatnál sem láttam. Mégpedig azt, hogy magabiztosan egyensúlyozott az underground és a mainstream határán. A közepén a 4. részt emelném ki, amikor egy karakter köré volt felépítve egy teljes epizód, mivel ez rendkívül jót tett a sorozatnak, és innentől kezdve kapott egy teljesen más irányt. A vége felé ugyan kicsit elfáradt a széria, az évadzáró azonban mégis két érdekes dolgot villantott fel, ami egy elég érdekes folytatást ígér. Várható volt, hogy lesz folytatás, én azonban azt tanácsolom, hogy inkább szóljon a sorozat egy szűkebb réteghez és ne akarjanak egy nagyobb közönséget elérni. Ez az „alkalmazzunk kreatívabb, művészi snitteket”-dolog számomra itt nem fért meg az új istenek modernitásával. Nem tudták megtalálni azt az egyensúlyt, ami az elején még megvolt. 

A látvány egyszerűen zseniális, és külön jár a pacsi a készítőknek, amiért az Amerikába jöttek fejezetekre rövidfilmként tekintettek, így ezek önálló filmként is megállnák a helyüket. Ne igyunk azonban előre a medve bőrére, mivel hibája is van a szériának. Az egyik és egyben legnagyobb baj, hogy a nézőkre eleve úgy tekint, mint akik már olvasták a könyvet, és egyszerre bedobja őket a mély vízbe. Így aztán aki semmit nem tud Árnyékék őrületes kalandjáról, az kapkodhatja a fejét, mert mindent egyszerre zúdítanak a nyakába. Ember legyen a talpán, aki a 8 rész alatt mindenféle előismeret nélkül átlátja a karakterek közti kapcsolatot. Nem hiszem ugyanis, hogy könnyű lenne laikusként megérteni a látottakat. Szépen, lassan kellett volna bevezetni az újoncokat a részletekbe, hogy ők is megértsék ezt az egészet. Ehelyett egy igaz, vágtató csődör a sorozat, amit én ugyan élveztem, de a vége felé nagyon érzékelhető a kifulladás. 

Így sajnos kijelenthető, hogy az Amerikai istenek egy átlagnál csak kicsit jobb sorozat, ami sokkal jobb is lehetett volna, ha lazábbak a készítők. Igen, tudom Fuller, hogy te a Hannibalért voltál felelős, amit imádtam, de ahhoz a sorozathoz sokkal jobban illettek ezek a művészi ábrázolások. Emiatt pedig hiába szerettem a könyvet, nem tudom egyértelműen meghatározni, hogy az a kicsivel jobb mégis mennyit jelent. Tipikus esete ez az egyik szemem sír, a másik pedig nevet esetnek. Ez a történet egy lazább vezetést kíván, ami bár nem ragaszkodik annyira a bejáratott dolgokhoz, mégis tudja, hogy hol a határ. Magyarul inkább álljanak két lábbal a földön a készítők, mint, hogy fél lábon állva billegjenek. Mielőtt mégis szeretné valaki megnézni, hogy mit alkottak Fullerék, akkor ajánlom, hogy először olvassa el a könyvet és csak utána vesse bele magát a sorozatba.