Rendhagyó kritika következik a Gamer Percekben, ugyanis konzolos, még pontosabban PlayStation-ös vizekre evezünk. Egyre ritkábbak a tripla A-s, történetvezérelt játékok, amit felettébb sajnálok, mert a mai játék ékes példája lehetne annak, hogy milyen magával ragadó tud lenni egy olyan történet, amit el akartak mondani a készítői, nem csak el kellett mondaniuk, mert azt mondta a kiadó. Nézzük mi teszi a Beyond: Two Souls-t egy fantasztikus, történet-orientált szerepjátékká!

Egyáltalán nem mai játékról van szó, de mivel a napokban befejezve is ugyanolyan szórakoztató volt, mint évekkel ezelőtt ismerősömnél, ennél a játéknál úgy érzem, nem számít még a kora. Amiért a legnehezebb ajánlani ezt a játékot az az, hogy PlayStation (3-4) exkluzív. Nem mindenki szeretne venni egy konzolt egy játék miatt, és valószínűleg akik képesek rá, nem ilyen rétegjátékok miatt fogják tenni, de szerencsére ma már akár PC-n is játszhatunk vele a PlayStation Now szolgáltatáson keresztül. Ugyan Magyarországi lakcímmel nem lehet előfizetni rá, de tippként annyit mondok, hogy azt nem korlátozza, hogy egy támogatott országbeli (például UK) barátunk regisztráljon rá, és amikor ide látogat, együtt játsszunk *kacsintás*. Egy PS3-as vagy 4-es kontroller viszont szükséges lesz rá, ha nem szeretnétek kábelen lógni, akkor a DualShock Adapter is, átlagos Bluetooth kapcsolatot nem támogat a szoftver.

Most, hogy megtudtuk, hogyan is lehet PC-n is játszani (többek között) a Beyond: Two Souls-t, térjünk is rá, hogy mit nyújt számunkra a játék. Ahogy már említettem a játék legnagyobb erőssége a története, emellett a történetvezetése. Jodie (Ellen Page) születésétől kezdve együtt él egy ismeretlen identitással, Aidennel. Elválaszthatatlan és egymás bizalmán alapuló kapcsolatuk viszont már gyerekkorában gyökeresen megváltoztatta Jodie életét. Képzeljük csak el, hogy milyen lenne összekötve élni egy szellem szerű lénnyel, aki paranormális erőkkel bír, és nem is mindig hallgat ránk. A történetet az eredeti sorrend szerint szétszórva, a múltba, közelmúltba és a legvégén a jelenbe ugrálva meséli el, de nem kell attól tartani, hogy követhetetlen lenne. Minden múltbéli visszaemlékezés arra szolgál, hogy az éppen következő eseményekhez hátteret nyújtson anélkül, hogy azt unalmasan egy nagy darabban az elején vágták volna hozzánk.

Érdemes megjegyezni, hogy van egy újravágott sorrend is, én ezt még nem próbáltam, de az történési sorrendbe tesz mindent, és inkább csak ahhoz ajánlják, hogy jobban megérthessük az eseményeket, nem első végigjátszásra, mert a sok gyerekkori jelenet egymás után elég unalmas lehet és nincsenek akkora érzelmi hatással, mint amikor arra használják, hogy az egyik közelmúltbeli eseményhez adjon előzményt, vagy magyarázatot. Az egyes epizódok között van egy idősáv, amin jól látható, hogy mi következik mi után, úgyhogy ha nem napokat/heteket hagyunk ki a végigjátszás alatt, nem hiszem, hogy gond lenne az események követésével.

Spoilerek nélkül ugyan nehéz hitelesíteni, hogy milyen zseniális történetelemek vannak, így valamilyen szinten hinnetek kell nekem, de igyekszem a legmeggyőzőbb módon átadni. A történet az élet számtalan jellegzetes eseményével szembesíti valamilyen úton-módon a játékost, találkozunk szeretettel, gyűlölettel, erőszakkal, elhagyatottsággal, reménnyel és még sok mással, ezek sokszor Jodie-val történnek, de legalább ennyiszer a körülöttünk levő karakterekkel és ezt az egészet összeköti egy fantasztikus, átfogó történetszál. A játék PS3-on és PS4-en is gyönyörű, a szereplőket mind a színészek alapján modellezték, minden animációt mocap-pel (motion capture) vettek fel és finomhangoltak, az arcok kifejezőek és élethűek, simán megállja a helyét 2018-ban is, de persze azért izgalmas lenne látni a mai grafikával is. Hogy miért részletezem ezt? Mert eszméletlen érzelmi többletet ad egy-egy fontos jelenetben az, hogy milyen emberiek a karakterek. Minden könnycsepp, apró arcmimika jelentést tartalmaz magában főleg olyan pillanatokban, amikor az emberi élet legmélyebb, vagy legfelemelőbb pillanatait élhetjük át a játék története alatt. Majdnem, mintha egy filmet néznénk fantasztikus írással és szereplőkkel. Ha eltekintenénk a játék legfontosabb elemétől.

Ami a játékot még feljebb emeli az az, hogy minden epizódban számos döntési lehetőségünk adódik. Sokszor választhatunk, hogy mit mondunk egy párbeszédben, használhatunk tárgyakat, de gyakran csak azzal is befolyásolhatjuk az események kimenetelét, hogy merre indulunk el, sorrendileg mit nézünk meg előbb. Amivel engem teljesen megvett a játék döntési rendszere az az, hogy elég sokszor ezek a döntések el vannak rejtve. Nem kell nagyon aggódni, tipikusan „kisebb” döntések jutnak erre a sorsra, de nem mindig vágják az arcunkba, hogy most ebből az „x” opcióból kell választanod, sőt, lehet, hogy egy órás epizódot egy döntés miatt lezársz az első öt percben. Valahova ide a vége fele biggyesztem, hogy a játékot akár ketten is játszhatjátok egyszerre, ilyenkor egyikőtök Jodie-t irányítja, míg a másik Aident. PS Now-n nem tudtam működésre bírni, de ha rendes konzolon vagytok és nincs két kontroller, van egy telefonos applikáció is, amivel csatlakozhattok és helyettesíteni tudja ha jól emlékszem Aident.

Kifejezetten megérdemelt negatívumok nem igazán merültek fel bennem a játékkal kapcsolatban, az irányítás lehetne kicsit konzisztensebb, de nagyon jól kihasználja a DualShock kontroller sajátosságait, amint egy-egy feladatot végrehajtat velünk (például egy vödör tartalmának kiöntéséhez magát a teljes kontrollert kell elforgatnunk, nem csak a joystickot). Lehet, hogy valakit zavarni fog, hogy az egyes epizódok között nem igazán mennek át a döntések, de úgy hiszem ez részben fejlesztői döntés is volt, nem csak lustaságból, hanem újrajátszhatóság szempontjából. Mint mondtam, egy epizódon belül számos választási opciónk lehet, és ha azokon belül a több, összefüggő kimenetelt meg szeretnénk tapasztalni, bizony újra kell játszani néhány jelenetet. Hamar beláthatjuk, hogy ha az epizódok között is átvinnénk a döntéseket, akkor ha az első pár epizódot szeretnénk újrajátszani, mert kíváncsiak vagyunk, hogy mit lehet még máshogy csinálni, azzal olyan lavinát indítanánk el a történetszálon, hogy gyakorlatilag az egész játékot attól a ponttól újra kéne játszani. Az egyes epizódokon belül viszont tényleg komoly hatással lehetnek egymásra a döntések és annak ellenére, hogy milyen elvetemült módon szoktam szerepjátékokban ötletelni, hogy mit lehetett volna máshogy csinálni, a Beyond: Two Souls-ban eddig egyetlen egyszer éreztem csak úgy, hogy megkötötte a kezemet a játék.

Összefoglalva tehát azt kell, hogy mondjam, örülnék, ha több fejlesztő cég foglalkozna hasonló játékokkal, a prémium szférában is, mert egyre kevesebb gameplay újítással találkozunk, egyre több sablonos multiplayerrel és ugyan próbálja ellensúlyozni néhány játék, egyre nehezebb dolguk van. Fantasztikus, hogy odaadó munkával milyen történeteket lehet teremteni és milyen érzelmi többleteket lehet átadni csak azért, mert a fejlesztők lelkesek voltak és meg akarták csinálni a játékot, nem csak meg kellett csinálniuk, Ellen Page és Willem Dafoe párosa pedig pont olyan fergetegesen működik, ahogy azt egy filmben is elképzelném. Egy szó mint száz, ha van lehetőséged, próbáld ki a játékot!