A Mad Max-trilógián (ill. lassan tetralógián) és Krokodil Dundee-filmeken túl is van mozis élet Ausztráliában, ráadásul nem is rossz, noha a nemzetközi premiert viszonylag kevés alkotás éri meg (hiszen Hollywood látja el a világot, és sok „külföldi” film forgalmazási joga is amerikai cégnél landol), nálunk pedig még annál is kevesebb – igaz, az utóbbi években ez a tendencia megváltozni látszik, ennek köszönhető többek között az Animal Kingdom, a Sleeping Beauty vagy Az orvvadász.

Legelőbbit David Michôd rendezte (nem is rosszul), bebizonyítva, hogy a történetmeséléshez, színészvezetéshez és atmoszféra-teremtéshez egyaránt ért, ergo jó szakember. Második egész estés filmje a nem túl távoli jövőbe kalauzolja el a nézőket, ahol egy összedőlt világban egy férfi harcba száll az autójáért – ám ennél sokkal többről van szó.

Tíz évvel az összeomlás után járunk. Egy magányos férfi érkezik egy poros ausztrál kisvárosba, ahol betér a düledező kocsmába. Egy rablóbanda kocsija éppen az épület előtt borul fel, de utasai túlélik a balesetet, és habozás nélkül feltörik az első gazdátlan autót, amit megpillantanak, majd elviharzanak. A férfi azonnal utánuk indul, hogy visszaszerezze járművét, eközben pedig összeakad egy fiatalemberrel, aki a bandához tartozik, de társai azt hitték, hogy meghalt, ezért hátrahagyták. Az úti cél egy déli városka, ahová a fegyveresek tartottak, és ahová az elszánt férfi bármi áron követi őket, hogy visszakapja azt, ami az övé.

Ez a film akár egy Mad Max-előzménynek is beillene; így kezdődött minden, ami Max Rockatansky családjának megöléséhez és magányos kóborlásához vezetett. Így kezdődött a nyugati civilizáció pusztulása, így kezdődött az emberiség végső elaljasodása és leépülése.
A szűkszavú, harcedzett Eric ennek az új kornak a „terméke”. Nem tudni, honnan jött és mit csinált korábban, csak annyit, hogy a kocsija jelenti számára a kapcsot mindazzal, ami valaha fontos volt az életében, az utolsó dolog, ami még ehhez a világhoz köti; de mivel a világ közben megváltozott, és a régi értékek (pl. a tulajdon szentsége) már csak az emlékekben élnek (ott is egyre halványabban), semmi és senki nem elég drága ahhoz, hogy visszakapja a járművét – az embersége utolsó morzsáinak szimbólumát.

Ez nem gonoszság, hanem a legvégső kiüresedés és morális lenullázódás, ami akkor következik be, amikor az emberektől mindent elvesznek; ideákat, eszményeket, reményt. Akkor fog ez megtörténni, amikor már semmi nem számít, amikor már senki nem megy az ember után, ha bűnt követett el – mert nincs, aki helyreállítaná a rendet, mert már senkit sem érdekel a rend, mert a puszta túlélés fontosabb.

A fiatal Rey számára már ez az „új világ” a természetes környezet, hiszen valószínűleg még gyerek volt az összeomláskor, ezért aztán nem sokat tud arról, mi volt az előtt, annyit viszont igen, hogyan kell – legalább egy ideig – életben maradni: hozzá kell csapódni egy nálánál erősebb valakihez. Akár a bátyjához, akár Erichez.

Az emberiesség még benne is pislákol valamennyire (10 év azért kevés ahhoz, hogy teljesen kikopjon), de gondolkodása már annyira beszűkült, hogy szinte csak a legalapvetőbb, ösztönös viselkedést tudja produkálni, ill. képes engedelmeskedni az utasításoknak – mert nincs már követendő példa, nincsenenk társadalmi elvárások és szokások, nincs minek és kinek megfelelni. Önmagának sem.

Igen riasztó jövőképet vizionál tehát a rendező, ám az egészben az a legfélelmetesebb, hogy mindez lényegében akármikor megtörténhet, elég csak egy újabb, még súlyosabb gazdasági válság, egy-két háború, és akkor aztán tényleg visszafordíthatatlanul megindulunk a lejtőn. Vészesen közeledünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút, és ha ugyan atomrakéták nem is fognak potyogni az égből (ezt azért talán senki nem meri megkockáztatni), a fizikai értelemben vett pusztítás nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a The Rover negatív utópiája.

A tempó és ritmus egyenletes, de kicsit most is lassú, igaz, ehhez a történethez jobban is illik, mint az Animal Kingdomhoz, hiszen ezzel is lehet érzékeltetni a pusztuló világ hangulatát. A fényképezés nem csak szép, de jó is – érdemes megemlíteni az operatőr nevét: Natasha Braier (!) -, aki a kietlen ausztrál táj és a lerobbant, ócska házak alacsonyra szaturált bemutatásával, a piszkossárga színvilággal szemlélteti a lassú haldoklást.
A kevés zene szintén elidegenítő hatású, furcsa, de nem fülsértő hangsorokból áll, hagyományos értelemben vett score pedig nincsen.

A színészek remekelnek; Guy Pearce az utóbbi időkben talán a legismertebb ausztrál színésszé nőtte ki magát, akire „csak” húzónévként, és főszereplőként ugyanúgy lehet számítani. Eric figuráját is pazarul hozza: dörmögő hang, kissé ferde tartás, kemény nézések, és persze a sokkolóan ápolatlan megjelenés az elhanyagolt szakállal és kócos, csomós hajjal.
Robert Pattinsont nem láttam korábban egyetlen filmben sem, így ő most „debütált” számomra, és azt kell mondjam, tehetséges színésszel van dolgunk. Pillantásai, durva akcentusa, testbeszéde, mozdulatai, arcának rángásai és grimaszai mind arra utalnak, hogy sokkal több van benne, mint a bugyinedvesítő tekintetű, kockahasú vámpír az Alkonyatokból.

Nem állíthatom, hogy az izgalmak netovábbja lenne David Michôd második játékfilmje, sem azt, hogy pl. egy Bourne dinamikájával rendelkezne, ám így sem válik sehol unalmassá, feszültség is akad benne (nem is egy helyen), ráadásul értelmes mondanivalója is van, továbbá minden szempontból végiggondolt, tudatos munka. Talán nem annyira maradandó alkotás, mint más filmes disztópiák, de mindenképpen a jobbak között van a helye.