2001-et írunk, betöltjük a játékot, egy hatalmas űrhajó zúg el a csillagok előtt. Azonnal érezzük a feszültséget, valami nem stimmel. A városnyi hajó belsejében katonák készülődnek, és valakit nagyon fel akarnak ébreszteni hosszú álmából. Valakit, aki hatalmas termetét masszív, zöld színű páncélba, arcát pedig narancsszínű vizor mögé burkolja. A Microsoft akkor, abban a pillanatban és ott nyomban történelmet írt Master Chief, későbbi nevén John-117 bemutatkozó történetével, mely azóta a világ egyik legjavadalmazóbb franchise-ává tette a Halo címet és melyet nem lehet elégszer újra kiadni, felfrissíteni, remasterelni, remake-elni. Címünk alanya az eddigi legmasszívabb ám még mindig nem komplett Halo kiadás, a The Master Chief Collection, mely végre visszahozta PC-re a szériát és amire nagy erőkkel ugrottam fejest a Paramount Halo sorozatának kipörgetése után.

Egyébként ez egy olyan cikk, amit azt hittem soha nem fogok tudni elkészíteni és ezzel a felütéssel, kissé rendhagyó módon kapásból is valami negatívummal kezdeném a cikket. Ugyanis a Microsoft határtalan bölcsességében úgy döntött, hogy egy lassan 10 éve elavult módszer szerint, nem csak állandó internetkapcsolat, de folyamatos kapcsolat az XBox Live fiókodhoz szükséges ahhoz, hogy akár csak a sztori módot futtathasd. Csak a megfelelő hátteret felejtették el biztosítani hozzá, így néha, véletlenszerűen úgy dönt, hogy valamiért nem fogadja el a bejelentkezési adataidat és/vagy nem csatlakozik a Live fiókhoz. A fórumok tele vannak ezzel a problémával küzdő emberekkel, szóval ráadásul még gyakori is. Így történt hát, hogy hol 1 napra, hol egy pár órára nem tudtam futtatni a játékot, majd végül hetekre “kizáródtam” belőle, míg nem jött egy újabb frissítés, ami valahogy visszaállította a dolgokat. A support legfantasztikusabb javaslata pedig az volt, hogy telepítsem újra az oprendszert. Kösz szépen…

Na de ezen a kis csukláson túllendülve, beszéljünk kicsit arról is, milyen volt végigvinni a Master Chief Collectiont? Hát milyen lett volna feljavított grafika, polírozott gameplay és egy komplett csomagban végigtolna a világ egyik legmenőbb sorozatának klasszikus epizódjait? Persze, hogy király! Ugyanakkor a különböző epizódok között azért volt némi fluktuáció, így szeretnék mindegyiknek szentelni egy-egy külön gondolatot. De mielőtt ebbe belemennénk, azon eretnekek kedvéért, akik nem ismerik a Halo világát, vegyük át, hogy miről is van itt szó. Tehát az emberiség a XXVI. Században már szépen elkezdte kolonizálni az űrt (melyben egyébként a sztori szerint nagy szerepe van a magyaroknak, de erről később). Persze az emberiség nem bír a nagy végtelenben sem magával és elkezd háborúzni mindenfélén, így a legnagyobb emberi hatalom, az Egyesült Föld kormányzata parancsot ad egy genetikailag módosított katonákból álló különleges egység, a spártaiak felállítására, hogy leverje a kolóniák “lázadását”.

De nem olyan egyszerű ez, hiszen a nagy hacacáré közben az emberiségnek rá kell jönnie, nincs egyedül a galaxisban. A Covenant nevezetű idegen szövetség megtámadja és kvázi elpusztítja az emberek második legnagyobb élőhelyét, a Reach bolygót. A spártaiak jó része elpusztul, az emberek pedig menekülni és harcolni kényszerülnek. Mi pedig itt vettük fel eredetileg a fonalat jégre tett hősünkkel. Nem nagyon akarok poénokat lelőni, ha netalántán valóban lenne olyan ember, aki nem tudja miről is szól a sorozat, de dióhéjban az első epizódban Master Chief célja az, hogy esélyt adjon az emberiségnek az ellentámadásra és figyelmeztesse a Földet a Covenant veszélyéről. Így fedezi fel a sorozat nevét adó gyűrűvilágok egyikét, ahol sikerül szabadjára engednie egy ősi förtelmet, ami onnantól kezdve nem csak őt és a Covenant katonáit, hanem az egész galaxist fenyegeti. Persze hősünk a “kemény” szó illusztrációja és ezt is megoldja. Vagy nem.

Innentől pedig megindul mogorva hősünk igazi kálváriája az idegen birodalommal és az ősi borzalommal. Az első rész csak az alapokat fekteti le, a további részek pedig felépítik azt a grandiózus, mára már ikonikussá lett, intergalaktikus háborúról, személyes tragédiákról, hősökről, gonoszokról szóló mesét, melyben John rendre véghez viszi a lehetetlent. Egy mese amiben a háború undorító belső intrikáiba, a háborúban harcolók személyiségébe is beleláthatunk a vérpezsdítő akció és az álldobbantós látvány mellett. Aztán persze ott vannak a “kiegészítő” művek, amikkel a Bungie lezárta az eredeti trilógiát. Egyrészt ott a harmadik részhez hátteret adó ODST, melyben egy egyszerű bakákból álló egység félresiklott küldetését élhetjük végig, illetve a Reach, ami véleményem szerint az egész széria legzseniálisabb epizódja és amelyben az első rész kissé in medias res kezdéséhez vezető eseményeket ismerhetjük meg, mely önmagában is felér egy lelki összeroppanással.

Persze akárhogy is nézzük, a Halo első sorban soha nem a történettel nyerte meg emberek millióit, hiszen akármilyen élvezetes is a széria története (én pl. kifejezetten szeretem), attól még “csak” egy sztenderd sci-fi történet. Ehhez kellett még valami más is. Ez pedig nem más, mint a zsigerekig hatoló játékmenet, mellyel talán csak a Call of Duty széria tudott valaha is versenybe szállni. A Bungie, majd pedig 343 Industries zseniálisan érzett rá arra, hogy mire van szüksége a játékosközönségnek. Tökéletesen megtalálták az egyensúlyt az akció, a feszültség és a narratíva között. Ez pedig már önmagában egy olyan dolog, amire kevesek képesek. Olyan szinten ki van számítva minden, olyan tűpontosan van ezekben a játékokban minden adagolva, hogy egyszerűen észre sem vesszük, a Halo ugyanúgy játszik velünk, mint mi vele. Mesteri szórakoztatóipari munka. Persze lehet relativizálni a 343 teljesítményét, mondván a Bungie mindent lefektetett. De jó másolatot csinálni sem egyszerű. Ráadásul a 343 úgy érzem a történetmesélés terén még szintet is lépett a korábbi részekhez képest.

Na de vissza a játékélményhez, melynek sava-borsa az a pörgős lövölde, amiről talán mindenki ismeri a szériát. Naná, hogy a lövöldéről beszélek. A Halo egy klasszikus stílusú FPS, mindenféle cicoma és túlbonyolított mechanizmus nélkül. De erre nincs is szükség, mert a Halo játékok olyan zseniális érzékkel, olyan tökéleten kimérve adagolja és tolja arcunkba az akciót, hogy az teljesen elsodor minket, mi pedig csak igyekszünk, nehogy belevesszünk. A gunplay egyszerűen tökéletes – gyors, könnyű ráérezni és látványos. A felélesztett Doom játékok mellett a Halo széria is bizonyítja rendre, hogy igenis van igény rá és létjogosultsága a “mész és lősz” jellegű játékstílusnak. Persze botorság lenne ennyivel leírni a szériát, hiszen egy pillanatig nem lehet mondani rá, hogy nem változatos. Hiszen a rakás emberi és idegen fegyver közül válogatva mindenki megtalálhatja a neki tetszőt, ráadásul az anno forradalminak számító rendszeres járműhasználati lehetőség rengeteget dob az akción – még ha az irányítást PC-n erősen szokni is kell.

Ehhez pedig társul a zseniálisan felépített pályatervezés, na persze az első rész ‘Library’ pályáját kivéve, mely ugye jól tudjuk, hogy minden idők legidegesítőbb videójáték pályájaként vonult be a történelembe. A legtöbb esetben egy lineáris vonalon haladunk, de az illúzió szabadságával, ugyanis mindig van egy-egy kisebb kerülőút, alternatív, vagy rejtett megoldás, hogy meglephessük az ellent. És minden egyes epizód kellően változatos pályafelépítés és pályastílus terén is, így bármely epizódba is ugrunk bele, szinte azonnal be fog szippantani. És hogy tovább fokozzuk még a hangulatot, a háttérben folyamatosan ott duruzsolnak Martin O’Donnell és Neil Davidge epikus, vagy éppen vérpezsdítő dallamai, melyeknek köszönhetően megkapjuk a teljes Halo élményt, amiknek hatására minden egyes ütközet során elhisszük, hogy itt valami nagynak vagyunk részesei. Elvégre ki ne ismerné fel azonnal a Halo főcímdalát, amely 2022-ben ugyanúgy libabőrössé tesz minket, mint amikor 2001-ben először meghallottuk a menüben.

Eddig a nosztalgiáé volt a főszerep ebben a cikkben, de beszéljünk arról is, hogy mi új a kollekcióban. Nos kezdjük azzal, hogy mindegyik epizód mai hardverhez igazított állapotban része a csomagnak. Tehát magas felbontásban, feljavított textúrákkal, effektekkel tapasztalhatjuk meg a Halo grandiózusságát. És higgyétek el, valami zseniális így, ebben a formában látni a sorozatot. A Halo első részének már eleve volt egy remaster verziója, az Anniversary kiadás, így ezt egy az egyben belepakolták a kiadásba. A harmadik, negyedik rész, illetve a spinoffok pedig “csak” egy átlag HD remastert kaptak. Bár a négyes esetében ez nem akkora tragédia, hiszen még ma is remekül néz ki szerintem. De a pálmát az a direkt ehhez a kiadáshoz készített Halo 2 Anniversary viszi, amelyben szinte egy teljes remake, ugyanis a Saber Interactive egy rakás dolgot újjáépített a játékban. A teljes grafikai újrahúzás mellett új tartalmat is pakoltak a játékba és totál új, már-már élethű, mocap alapú átvezetőket kapott, aminek köszönhetően már tényleg filmszerű élmény végigtolni a játékot.

De elmondhatjuk, hogy akármelyik epizódról is van szó, akármilyen formájában is, a Master Chief Collection minden egyes játéka korrektül néz ki még ma is. Pláne egy 21:9-es képarányban. A zseniális pályatervezést összekötve a remek miliővel pedig végképp teljes az élmény. Az örömöt pedig csak tovább tetézi, hogy minden egyes epizód patentül fut. Egyedül talán a Halo 2 átvezetőinek betöltésénél gondolkodott el kicsit a program, de ez sem volt több néhány másodpercnél, ami bőven emészthető kategória. Ezen felül minden egyes játék betöltésekor biztosra vehetjük, hogy gyorsan, röccenésmentesen, stabilan fog futni. Ráadásul nagy bugokkal sem igazán találkoztam a végigjátszás során. Összesen hat játékot vihetünk végig és hat játék alatt 4-5 alkalommal futottam bele valami hibába és ebből talán egy volt olyan ami visszatöltést igényelt. Szóval technológiailag elég patent az egész…mármint a fent is taglalt nevetségesen gagyi megoldást. Azért örökké morcos leszek.

Röviden összegezve a fent elhangzottakat csak annyit tudok mondani, hogy a The Master Chief Collection egy kötelező darab minden gamer gyűjteményében, pláne így, PC-n, ahol véleményem szerint egy ilyen grandiózus FPS a maximális élményt tudja nyújtani. Az olyan vénembereknek mint én remek nosztalgia, a fiatalság pedig végre megtapasztalhatja, hogy milyen műremekek megalkotására voltak régen (is) képesek a videójáték úttörői. A Halo sorozat és a Spártaiak páncélja nem véletlenül írta, mit írta, véste bele magát a történelembe és vált ikonná. A Master Chief Collectionnek hála pedig csaknem egy fullos csomagban élvezhetjük végig. Egyedül az ötödik rész hiányzik belőle, ami így a PC-ről is hiányzik. Ez hasfájás. De talán egyszer. Addig is, bújjatok páncélba és adjatok az idegeneknek.