Tiltott bolygó
Nem kevés túlzással, amíg a magyarok fellázadtak az orosz elnyomás ellen 1956-ban, addig Hollywood elkészítette történetének egyik „legklasszikusabb” sci-fijét, melyben feltűnt a szemtelenül fiatal Leslie Nielsen (a későbbi Drebin hadnagy á la Csupasz pisztoly), na meg Robby, a robot, „aki” azóta is előkelő helyet foglal el az Álomgyár géphősei között. Az ’50-es évek tipikus alkotása a Tiltott bolygó, amely olyan „űr”-filmeket inspirált, mint a Star Trek, a Csillagok háborúja vagy az Alien.
Gyorsan megjegyzem, hogy a filmben egyáltalán nincs olyan jelenet, ami a poszteren látható, ahol a robot a hősnőt cipelné a karjaiban, ám a maga idejében az ilyesmi „kötelező” elem volt egy magára valamit is adó sci-fiben (képregényben, magazinban), hiszen ki nézte volna meg az ilyesmit, ha nem lett volna legalább egy sikító, hosszú combú, kevés ruhát viselő nő, akit meg kell menteni a földönkívüli szörnyetegtől (lásd még A nap, mikor megállt a Föld)…?
A távoli jövőben járunk, amikor az emberiség már elkezdte a világűr feltérképezését és gyarmatosítását. Egy űrhajó legénysége azt a feladatot kapja, hogy derítse ki, miért nincsen kapcsolat az Altair IV nevű bolygóval, ahol annak idején tudósok telepedtek le. A planétára érkező katonák mindössze két emberrel találkoznak: Dr. Morbiusszal és lányával, Altairával, rajtuk kívül azonban mindenki meghalt egy titokzatos lény támadásában. A doktor évekkel korábban felfedezte a bolygó titkát, és könnyen lehet, hogy ez a rejtélyes erő ismét elszabadul, hacsak Adams parancsnok idejében közbe nem lép.
Az 1950-es években rengeteg hasonló film készült; szó szerint ontották magukból a stúdiók, hogy meglovagolják az ekkoriban nagy népszerűségnek örvendő tudományos fantasztikum műfaját, de közrejátszott a „marslakóktól” és az atomenergiától való félelem is – na és persze kellett valamivel riogatni az amerikaiakat, hogy még véletlenül se felejtsék el utálni a kommunistákat (és általában az oroszokat) a ma már hidegháborúként ismert korszak elején.
Az sem elhanyagolandó tényező, hogy a televízió tömeges elterjedésével csökkent a mozik látogatottsága (és a stúdiók bevétele), ezért muszáj volt visszacsábítani az embereket a vetítőtermekbe, ehhez pedig korábban nem látott, fantasztikus látványt, lenyűgöző színvilágot, óriási, szélesvásznú képeket, és gyönyörű, fiatal sztárokat vetettek be.
Az sem elhanyagolandó tényező, hogy a televízió tömeges elterjedésével csökkent a mozik látogatottsága (és a stúdiók bevétele), ezért muszáj volt visszacsábítani az embereket a vetítőtermekbe, ehhez pedig korábban nem látott, fantasztikus látványt, lenyűgöző színvilágot, óriási, szélesvásznú képeket, és gyönyörű, fiatal sztárokat vetettek be.
Mai szemmel nézve természetesen erősen megmosolyogni valók ezek az alkotások (tisztelet a kivételnek), ám sokuk ma is ugyanúgy nézhető, mint ez előtt 60 évvel, és persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek képezték a technológiai lépcsőfokokat a vizuális trükkök fejlődésében, ami minden látványsci-fi alapvetése.
A Tiltott bolygó sok szempontból előkészítette a terepet a mintegy 10 év múlva induló Star Treknek, például a különféle utalásokkal az „egyesült bolygókra”, a XX. századi milíciákat idéző űrhajós legénységre, de a díszletek, egyenruhák, használati tárgyak is halvány előfutárai voltak Kirk kapitány és a legendás Enterprise űrhajó későbbi színre lépésének.
Meglepő módon az alaptörténet és a forgatókönyv napjainkban is megállja a helyét, ezzel pedig kiváló forrást biztosít egy remake-hez (ami tervbe is van véve egy ideje), és bár sok dolgot nem lenne muszáj megváltoztatni, néhány részletre ráfér az alaposabb kidolgozás.
Meglepő módon az alaptörténet és a forgatókönyv napjainkban is megállja a helyét, ezzel pedig kiváló forrást biztosít egy remake-hez (ami tervbe is van véve egy ideje), és bár sok dolgot nem lenne muszáj megváltoztatni, néhány részletre ráfér az alaposabb kidolgozás.
Ezek egyike a (szintén kötelező) szerelmi szál, ami meglehetősen sutára sikeredett (hogy a nagyon művi, jellegzetesen filmes csókokat már ne is említsem), és valószínűleg csak azért került be a filmbe, hogy benne legyen, de alapvetően nem tesz hozzá semmit a történethez.
A karakterek jobbára tipizáltak (pl. a komikus mellékszereplőnek szánt hajószakács), de valódi személyiségük, hátterük nincsen. Ma leginkább sablonnak neveznénk őket.
A színészi játék meglehetősen teátrális, ami főleg azért szúrhat szemet, mivel nem sok minden történik a cselekmény során, a legtöbb információ dialógokon át jut el a nézőkhöz (értsd: beszélő fejek), nem pedig látvány útján. A beállítások szépen komponáltak, de eléggé statikusak és tökéletesre vannak világítva, látszik rajtuk, hogy az operatőr elsősorban a színészeket akarta minél előnyösebb módon láttatni, akik ide állnak, oda állnak, jobbra néznek, balra néznek, és közben elmondják a szövegeiket a korra jellemző beszédstílusban – de különösebb beleélés nélkül. Ma ezt hiteltelennek lehetne titulálni, de a maga idejében ez felelt meg a nézők ingerküszöbének.
Mindezek ellenére a feszültség szinte kézzel tapintható (persze azért nem körömlerágós módon), főleg abból a dramaturgiai fogásból adódóan, hogy a néző a szereplőkkel együtt halad előre a sztoriban, így valóban lehet izgulni a végkifejlet miatt, a nagy rejtély lelepleződése pedig még a mai filmekhez szokott nézők számára is érdekességként szolgálhat (és persze azóta számos más mozi feldolgozta már, pl. A gömb).
A karakterek jobbára tipizáltak (pl. a komikus mellékszereplőnek szánt hajószakács), de valódi személyiségük, hátterük nincsen. Ma leginkább sablonnak neveznénk őket.
A színészi játék meglehetősen teátrális, ami főleg azért szúrhat szemet, mivel nem sok minden történik a cselekmény során, a legtöbb információ dialógokon át jut el a nézőkhöz (értsd: beszélő fejek), nem pedig látvány útján. A beállítások szépen komponáltak, de eléggé statikusak és tökéletesre vannak világítva, látszik rajtuk, hogy az operatőr elsősorban a színészeket akarta minél előnyösebb módon láttatni, akik ide állnak, oda állnak, jobbra néznek, balra néznek, és közben elmondják a szövegeiket a korra jellemző beszédstílusban – de különösebb beleélés nélkül. Ma ezt hiteltelennek lehetne titulálni, de a maga idejében ez felelt meg a nézők ingerküszöbének.
Mindezek ellenére a feszültség szinte kézzel tapintható (persze azért nem körömlerágós módon), főleg abból a dramaturgiai fogásból adódóan, hogy a néző a szereplőkkel együtt halad előre a sztoriban, így valóban lehet izgulni a végkifejlet miatt, a nagy rejtély lelepleződése pedig még a mai filmekhez szokott nézők számára is érdekességként szolgálhat (és persze azóta számos más mozi feldolgozta már, pl. A gömb).
A vizuális effektusok (ne feledjük: jóval a CGI kora előtt járunk) kissé primitívnek hatnak az ILM-hez vagy Wetához szokott szemnek, ám az ’50-es évek közepén ez számított a technika csúcsának, és a Walt Disney stúdió szakemberei alaposan oda is tették magukat, kezdve a kézi animációktól az üvegfestményeken át az óriási hátterekig és díszletekig.
Robby, a robot volt az egyik legdrágább kellék a maga 125,000 dolláros építési költségével, igaz, egy Transformershez képest sehol sincsen (mert hát beöltözött ember látunk alapvetően), de a maga korában mindez forradalminak számított.
Hagyományos értelemben vett zene nincsen, helyette viszont elektronikus zajokból és zörejekből álló kakofóniát hallhatunk – hasonlóan az Amikor megállt a Földhöz.
Bár valódi műfajteremtő alkotásról nem, de klasszikusról feltétlenül beszélhetünk, amikor a Tiltott bolygóról van szó. Korábban nem látott vizuális effektusai és érdekes története ma is ugyanúgy képes megragadni a nézőket, mint annak idején, Leslie Nielsen, Walter Pidgeon és Anne Francis triója (plusz persze Robby) pedig jóleső nosztalgiát idézhet fel mindenkiben, aki felszáll a C-57D számú űrhajóra, hogy elutazzon vele az Altair IV-re.
