A tévében és mindenütt Tini Nindzsa Teknőcöket nyomatnak, abban reménykedve, hogy a legújabb, kifejezetten gyerekközönséget célzó nyári megapic hatalmas kasszasikeré válik. Michael Bay, a Transformersen edződött sztárproducer szárnyai alól került ki a Teknőcök jelen sorozatának második epizódja, az Elő az árnyékból. A Transformerst nem csupán Bayt meghatározó eposzi jelzőként használom, az új Teknőcök film sok párhuzamot mutat a producer korábbi rendezésével. A legföltűnőbb mind közül a zene, melyet egyrészt ugyanaz a Steve Jablonsky szerzett, mint a fönt említett autobot-moziét, másrészt pedig kísértetiesen hasonló a csengése a Transformers soundtrackhez. A továbbiakban a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból nevetségesen bugyuta történetén, szánalmas poénjain, kihasználatlan színészein és bárgyú mondanivalóján keresztül igyekszek mindenkit meggyőzni arról, hogy moziba erre az „alkotásra” kidobott pénz.

A film hősei (látszólag) a Teknőcök, akiknek az árnyékban kell élniük, s azt sem vállalhatják föl, hogy ők mentették meg a várost az előző epizódban. Helyettük Vern (Will Arnett) vállalta magára a tettet, akit így elsőrangú celebként éltetnek. A Teknőcök tetteivel más büszkélkedik, ők maguk pedig a kosármeccset is a kivetítők mögül kénytelenek nézni. Persze itt kihagyhatatlan a poén, amikor Michelangelo leejt egy pizzaszeletet a pályára, amin az egyik játékos megcsúszik. Ez a jelenet annyira túljátszott, hogy egy kicsit sem vicces. Ahogy a rinocérosz- és malacemberek szolgáltatta kiváló fingós poénok és a kiszámítható helyzetkomikumra építő bődületes jelenetsorok sem. Ezen is látszik, hogy a Teknőcöket kifejezetten gyerekközönségnek szánták, mellyel nem volna baj, ha a megvalósítás nem lenne szerfölött igénytelen.

Miközben a Teknőcök bújkálnak, a komisz Zúzó kiszabadul (egy valószínűleg A sötét lovagból kölcsönzött, ám sokkal gyengébb) üldözési szekvencia során, ahol megismerjük új szereplőink egyikét, a Stephen Amell játszotta Casey Jonest. Ő a filmben a legértékelhetőbb, ám azt A Zöld íjászt követők tudhatják, hogy a filmkészítők itt nem aknázták ki kellőképp képességeit. Megan Fox személyét (vagy inkább testét?) ellenben igencsak kizsákmányolták. Elviekben okos riportert alakít a filmben, de nem az esze juttatja el a megoldáshoz, hanem vagy férfiak segítenek neki, vagy pedig jókor van jó helyen (vagyis a puszta mázli). Mindemellett a történetben egyáltalán nincs motiválva, hogy miközben egy gyanús figurát követ, álruháját levetve szexi göncöt öltsön (az pedig végképp nem motivált, hogy épp a kamera előtt öltözzön át). Nem tudom, eredetiben ki adja a hangját, de fontos még a színészek között megemlíteni Kálloy Molnár Pétert, aki Zúzó főnökének, a hatalmas földönkívüli agynak (Krangnek) a szinkronja. Remekül hozza a figurát és tökéletesen beleillik a filmbe túljátszott ripacskodása.

A gonosz karaktereknél szót kell ejteni a film túlzóan gyerekbarát hangvételéről. Tudom, hogy ők a célközönség és tudom, hogy védeni kell a gyerekeket, de akkor eleve úgy kell megírni a forgatókönyvet, nem pedig utólag úgy vágni, hogy ne haljon meg senki. Mert hogy a filmben nem hal meg senki, amivel nem is lenne baj, de itt nem ez történik, mert a Teknőcökben nem is ölnek meg senkit, hanem mert mindenki mindent túlél. Az egyik jelenetben például Stephen Amell karaktere egy konténerbe csalja és több gránáttal fölrobbantja a rinocéroszembert és a malacembert. A konténert konkrétan szétveti a robbanás ereje, de a két sablonos kretén túléli. Ezt a film azonban nem úgy mutatja meg, hogy kimásznak a romok közül (ami még mindig elfogadható lenne), hanem utólag rávágott dialógussal oldja meg, amelyben azok ketten azon poénkodnak, hogy jaj de jó, hogy nem haltunk meg, spanom. Kálloy Molnár Péter agyának legyőzése (agyon sokkolása) után is ott kuncog a főgonosz, hogy hihi, nem haltam meg. Így teljesen súlytalanná válik a filmben az összes akciószekvencia, senkit nem fog érdekelni, hogy mi történik a szereplőkkel (akiket nem is ismerünk meg eléggé ahhoz, hogy szeressük őket), a film pedig unalmassá válik.

Az eleve nem túl bonyolult történetet még élvezhetetlenebbé teszi a piszok egyszerű nyomozati szál. Nem kell egy filmbe nyomozás, de ha van, akkor azért jó, ha a hős egyszer-kétszer elbizonytalanodik vagy legalább nehézségekbe ütközik. Itt az első tíz percben Megan Fox és Stephen Amell (külön-külön) megtalálják a főgonoszok szupertitkos bázisát, amihez az előbbi hősnek semmit nem kellett tennie, utóbbinak pedig csupán összetörnie néhány poharat. Nem várom el, hogy egy film, amiben nyomoznak, olyan legyen, mint egy Nagyítás (főleg nem várom ezt el egy Hollywoodi filmtől), de legalább legyen érdekes és ne oldódjon meg egy röpke jelenet alatt.

A Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból cselekményénél, karaktereinél és félresikerült poénjainál csak mondanivalójának közvetítése siralmasabb. Egyik konfliktusa az, hogy a Teknőcöknek szabad-e mutatkozni a társadalomban, vagy szörnyeknek néznék őket (ezt jól szájba is rágják, de nem járják körül, hogy akár egy picit is érdekes legyen). Feloldásnak pedig – miután végig azon rágódtak, hogy elfogadnák-e őket így, vagy hogy változzanak-e emberekké – annyit tudtak kitalálni, hogy hát mégis elfogadja a Teknőcöket a társadalom, úgyhogy nem is volt miért aggódni. Közben persze van valami ál-moralitás emögött, meg némi ál-tudomány, hogy most csak a Teknőcök menthetik meg a világot, mert a TMNT univerzum halálcsillagának légkörét emberek nem élhetik túl. A másik nagy konfliktus, aminek még „jobb” a megoldása, az a csapat-krízis. A film középpontjában a csoportdinamika áll, mely a játékidő elején tökéletesen működik, aztán valaki úgy döntött, hogy ez így túl unalmas lenne, úgyhogy hatvan perc környékén mindenki elkezd veszekedni, Leonardo pedig azon sír, hogy nem tudja összetartani a csapatot. Ám a végjátékra, ahelyett, hogy valami katalizátor-pillanat (például valamely szeretett szereplő halála) összekovácsolná a hősöket, csupán annyi történik hogy megint (minden magyarázat nélkül) tökéletes összhang van a csapattagok között.

A mondanivalót még szájbarágósabbá teszi, hogy az agyas főgonosz kimondja: „A csapat a gyengéknek való. A család meg a rémülteknek.” Persze ezt, mint jó amerikaiak, a Teknőcök jól megcáfolják, s a film végére szerető családként és tökéletes csapatként ünnepelnek az USA szívében, New Yorkban, a Szabadság szobor fáklyájában. Igen. Tényleg ennyire a képünkbe nyomják, hogy Amerika milyen király. (Az pedig csak hab a tortán, hogy a főgonoszok egyike sem amerikai: ott van az ázsiai Zúzó, a földönkívüli Krang és a finn orrszarvú.)

Összegzésül pedig annyit, hogy a film menjen inkább vissza az árnyékba, jobb lenne, ha – akárcsak a teknőcöket a film elején -, senki nem látná. Olyan, mint a Transformers-széria, karakterekben és történetben gyenge, mondanivalóban szájbarágott caramelcorn, viszont közel sem olyan látványos, egy-két jól megkoreografált akciójelenetet és egy (konkrétan egy) jó poént leszámítva egyszerűen értékelhetetlen.