A Sötét elméktől pontosan azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne igazából semmi új, azt nyújtotta, amit az elmúlt jó pár évben ettől a műfajtól megszokhattunk. Nem túl sok csavar, azok sem teljesen kiszámíthatatlanok. A karakterek tárháza pedig szintén a megszokott kaland- és tinifilmekből táplálkozik: a számkivetett, nehéz sorsú lány, a romantikus, önfeláldozó szépfiú, illetve annak vicces haverja, valamint a gonosz felnőttek, akik minden mozzanatukkal a mi kedvenc kis főhőseinket akarják hátráltatni.  

Ez a felállás egy darabig tuti sikernek mondható, elvégre mindent bevet annak érdekében, hogy a tizenévesek azonosulni tudjanak; hülye felnőttek, hülye kormány, meg nem értett hozzánk hasonló, velük egykorú jó arc srácok (valamilyen extrém képességgel persze), mindez pedig átültetve kalandosabb környezetbe. Viszont jóból is megárt a sok – hát még ebből. Mindennek lejár egyszer a szavatossági ideje, a már említett eszköztárnak pedig véleményem szerint már jó pár éve lejárt. Meglepő volt – még a sok önmagát ismétlő blockbusterek fénykorában is -, hogy úgy érezték, ezt a filmet érdemes leforgatni ezredikként úgy, hogy az előző 999-hez képest semmi újat nem mutat. A már említett néhány csattanótól eltekintve minden történés, sőt szinte minden mondat előre kiszámítható volt, ami egy ponton túl már iszonyúan zavaróvá vált, még az egész helyes főhős srác szájából is.

A történet szerint a gyerekek nagyjából 90%-a valamilyen ismeretlen okból kifolyólag meghalt, a túlélőket pedig külön táborokba gyűjtötték, ahol színek szerint külön választották őket; a narancs és piros színűek voltak a legveszélyesebbek, őket – persze titokban – megölték. A kevésbé veszélyes csoportokat munkára fogták. Egy narancs azonban – Ruby, a történetünk főhőse – túlélte, magát zöldnek, azaz a legkevésbé veszélyes túlélőnek kiadva. Ami a történet előnyére válik, hogy nem tudjuk, illetve folyamatosan változik, hogy ki jó és ki rossz. Tulajdonképpen erre a történet legvégén sem derül egyértelműen fény, sőt, még abban is kételkedhetünk, hogy minden túlélő egy oldalon áll-e. Ezek a csattanószerű kételyek adnak egy kis fűszert ugyan a filmnek, de bőven nem eleget ahhoz, hogy ne ürességérzettel jöjjünk ki a moziteremből.Érdekes összevetni a filmet a könyvvel; Alexandra Bracken azonos című regényének nagyon is érdekes elgondolását a filmváltozat lazán „kifelejti”, mely szerint a túlélő kamaszoknak új képességeik alakulnak ki, amelyektől a felnőttek rettegni kezdenek, ezért elkülönítik őket a társadalmukból, kvázi táborokba száműzik őket. Az író így von párhuzamot azzal a valós jelenséggel, hogy az új generáció bizonyos értelemben és valamilyen szinten mindig fenyegeti az előzőt; új értékrendjükkel, látásmódjukkal, képességeikkel – akárcsak napjainkban, amikor a fiataloknak velük született érzékük van a technikai eszközökhöz, illetve kivívják maguknak, hogy ne nekik kelljen a munkaerő piachoz alkalmazkodniuk, hanem a munkaerő piacnak hozzájuk, mindezzel természetesen fenyegetve a teljesen máshogy nevelkedett és máshogy gondolkodó korábbi generációkat.

És hogy miért is részletezem mindezt? Azért, mert adott volt egy alapötlet, amely rettentően aktuális, egy napjainkban igen jelentős problémát bemutató történet – ám a film készítői ebből a filmbe semmit nem ültettek át, ellenben a klisékből (lázadozó kamaszok, kínosan klisés romantikus mondatok a főhősöktől és agyonhasznált karaktertípusok) gond nélkül mindent megtartottak. Lehetett volna ebből egy jelenkori problémát izgalmasan és ötletesen feldolgozó film is – hisz, mint ahogyan azt nem győzöm hangsúlyozni, az alapötlet adott volt hozzá -, de nem, el kellett ezt is szúrni, és egy többezredik ötlettelen, kiszámítható, több millió dolláros újrahasznosítást készíteni belőle. Kár, pedig ebből tényleg lehetett volna mit kihozni.