Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.

1976 nyara, Texasi Lee középiskola. Vége a tanításnak, elkezdődik a nyári szünet. A felsősök szívatják az elsősöket, fiatalok buliznak, isznak, sportolnak, koncertjegyekre vadásznak, lazulnak, de leginkább csak beszélgetnek. Mi nézőként pedig mindennek élvezői lehetünk száz percen keresztül.

Nem egy karfát markoló történetleírás, ahogy maga a tényleges cselekmény sem a fordulataival hívja fel a figyelmet, sokkal inkább az életszerűségéből származó szórakoztatásával. A hétköznapiság, a jó értelemben vett egyszerűség jelenik meg sok esetben sodró lendülettel, a karakterekre jellemző fiatalos hévvel. Történetről nem nagyon beszélhetünk, inkább összefüggés nélküli helyzetekről és szituációkról, amik sablonos, de életteli, általunk már számtalanszor látott figurákkal vannak megfűszerezve. Nem egy emberre koncentrálunk, nincs egy kijelölt főszereplője az eseményeknek, több csoportot ismerünk meg, emiatt egy egész generáció életérzésébe részletes bepillantást kapunk, többféle szemszögből.

A beszélgetések során semmiképp se várjunk Gandhi-féle mély filozofálásokat, még ha a nerdek láttán a sztereotip gondolkodás ezt is diktálja nekünk tudat alatt. Mindennapos, a gondtalanság érzetével bíró, a néző fiatalkorát felidéző témák kerülnek terítékre. Többek között továbbtanulás, csajozás, ismerkedés, füvezés, bulizás. Bármint is mond Quentin Tarantino (,, A Tökéletlen idők a legjobb dumás film”) a forgatókönyv nem mindig van a helyzet magaslatán a szövegek szintjén. Kínos és elnyújtott jelenetek egyaránt vannak, és lehet mondani, hogy így még inkább a realitás talaján mozog a film, de ha valami ilyen szinten fárasztó az már nem éppen egy túlságosan nagy pozitívum. Bár a cselekménynélküliségnek is megvannak a maga jó oldalai, ebben az esetben előjönnek ennek a megfogalmazásmódnak az árnyoldalai. Egy idő után egyhangúvá, még talán unalmassá is válhatnak a látottak, de ezek a kis negatívumok elhanyagolhatók a film egészéhez képest. Nem a történetszálak bonyolultságára, vagy az alakulására kell figyelnünk, mindössze át kell adni magunkat ennek a szabad érzésvilágnak. Az eredeti és a magyar címből adódóan a kamaszkor jó oldala mellett a negatívat is kellőképp körbejárják a készítők. Szinte mindegyik beszélgetés mögött felrejlik a tinikorral járó frusztráltság és kilátástalanság, még akkor is, amikor valami alapból kellemes témát tárgyalnak ki. Ezeknek a feloldása sem történik meg, teljes mértékben ránk van bízva a szereplők sorsának további alakulása.

A jelenlegi Hollywoodban Richard Linklater tud (Tarantino mellett) a leginkább elmés és frappáns párbeszédeket írni (talán még túl is lép az előbb említett úriemberen). Elég a fiatal junkie, Wooderson szövegeire gondolni: „Azt bírom a gimnazista lányokban, hogy akárhogy is öregszem, ők mindig egyformán fiatalok maradnak.” Ehhez az adottsághoz hozzátartozik egy nagyon is érezhető és definiálható életfilozófia, valós gondolatmenetek armadája, mély karakterábrázolások sora, adott korszellemhez való hiteles hozzáállás, valamint a változó életszakaszokhoz kapcsolódó különféle állapotok (a Mielőtt trilógiában ezt járatta a csúcsra). Az évtizedek alatt jobbára az összes műfajba és stílusba belekóstolt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez izgalmas és változatos alkotóról beszélünk.

Nem véletlen, hogy Matthew McConaughey karaktere ugrik be legelőször annak, aki látta ezt a mozit. Wooderson felelőtlen, a világra szaró jellemét egyszerűen nem lehet figyelmet kívül hagyni. Mondataiból csak úgy sugárzik a lazaság, amihez a bajusza csak rátesz egy lapáttal. Az a laza báty, akit minden tizenéves fiú magának szeretne idősebb testvérnek. Mai szemmel nézve egy igazi sztárparádéval van dolgunk a színészek terén. Milla Jovovich (Az ötödik elem), Ben Affleck (Az Argo-akció), Adam Goldberg (Fargo, Jóbarátok). Csupa, a későbbi évtizedek során befutott név. A betétdalokról pedig csak annyit, hogy egy búskomor Steven Tyler legyen a talpán, aki kibírja dúdolás, vagy éneklés nélkül a film játékidejét.

A stáblista kezdetekor nehezen akarunk búcsúzni a filmtől, a megjelenített korszaktól, ezektől az életteli fiataloktól. Még maga a rendező sem akarja elengedni őket felnőtté válás rögös útján. Nem is csoda, hogy az Everybody Wants Some!! képében el is készítette az alanyunk szellemi utódját. Zárásként mit lehetne még hozzáfűzni? A Tökéletlen idők egy tökéletes időben érkezett ahhoz, hogy méltó módon emlékezzen meg a hetvenes évek naiv egyszerűségéről és gondtalanságáról. Régi időkről mesél, szórakoztatóan, (a legtöbb esetben) nem erőltetett és irritáló formában. Nem annyira maradandó, mint amennyire szeretne lenni, de egy teljesen szerethető, ennyi év távlatából nézve szomorkás nosztalgiamozi. Mindenképp érdemes rászánni egy estét. Következő alkalommal az Evil Dead-ről lesz szó, pontosabban az Evil Dead 2-ről, ami tulajdonképpen az első résznek a feljavított változata.