Benoît Delhomme rendezői debütálásában két hollywoodi nagyágyú, Anne Hathaway és Jessica Chastain harcát látjuk kertvárosi idillbe ágyazva. Az alapsztori ugyan kifejezetten jó alapanyag izgalmas kérdések felvetéséhez, azonban erős túlzás az Anyai ösztönt pszichothrillernek nevezni: a túljátszott érzelmeknek nem érezzük a súlyát, az ütősnek szánt csavarok pedig sem az adrenalinszintünket nem dobják meg, sem az agytekervényeinket nem mozgatják meg.

Céline és Alice egymás szomszédai és legjobb barátai. Gyerekeik, Max és Theo egykorúak, ők is legjobb barátok, akárcsak a két nő férje, Damian (Josh Charles) és Simon (Anders Danielsen Lie). Lényegében olyanok ők, mint egy nagy család, egymás gyerekeit is szinte sajátjukként szeretik. Mindkét párnak megvan persze a maga, röviden felvázolt mikroélete: Alice visszaállna a munkába, de férje ezt nem támogatja, sokkal inkább tenné boldoggá még egy gyerek a már meglévő mellé, míg Céline szívesen lenne többgyerekes anyuka, de első, sok nehézség árán megszületett fia világra jövetele után egyértelművé válik, több gyereke nem lehet. A két pár, elsősorban a két barátnő azonban mindenben támasza egymásnak, ami ezek mellett a nehézségek mellett is boldoggá teszi mindennapjaikat. Segítenek egymásnak a gyereknevelésben, bármikor készek egy kis lelkizésre, beszélgetésre, szórakozásra, önzetlen segítségnyújtásra. Mindez akkor változik meg, mikor Céline fia, Max, leesik a házuk teraszáról, és azonnal meghal.

A két nő egymáshoz való viszonya ekkor kezd gyökerestül megváltozni. A gyászfolyamat ezerféle lehet, az azonban még így is különösnek hat, hogy Céline sokáig, heteken át mintha Alice-t hibáztatná Max haláláért, ezért kerüli őt, miközben Alice fiahoz egyre közelebb kerül. Hozzáállása egyszer csak megváltozik, ám ekkor már inkább Alice lesz az, aki óva intené nemcsak saját magát, de fiát is Céline-től. Ez a különösen váltakozó dinamika tökéletes alap lehetne egy feszültséggel teli, elgondolkodtató pszichothrillerhez, amit egyébként az alapul szolgáló azonos című könyv Barbara Abeltől meg is ad. A film megvalósításából azonban éppen ezek az elemek hiányoznak. Akárcsak a Hatalmas kis hazugságokban, az Anyai ösztönben is kertvárosi barátnők kerülnek egymás kereszttüzébe – a megvalósítás, a pszichológiai mélység, a miértek feltárása szempontjából viszont már korántsem összehasonlítható a kettő.

Az Anyai ösztön kétségtelenül beemel fontos kérdéseket. Céline-en keresztül a meddőség fájdalmát és annak feldolgozásának nehézségét, a rossz anyaság és a bűntudat kérdését, Alice-en keresztül pedig a szülők elvesztését, a szülés utáni pszichés betegségek kérdését, és azoknak a nőknek a frusztrációját, akik a kiteljesedést nem az anyaságban, hanem például a munkában tudják megélni. Ám végül egyik témát sem vállalja be mélységeiben. Csupán sejtet – mintha ez lenne a film taktikája: megemlít, érzékeltet tragikus, traumatikus élethelyzeteket, amelyek közül párpercenként bedob egyet-egyet, de végül egyiket sem bontja ki igazán. A legszomorúbb mégis az, hogy a központi témájául választott témáját, a szülői gyász traumáját sem sikerül mélységeiben bemutatnia – pedig ha már ilyen kegyetlenül nagy fába vágja a fejszéjét, igazán illene neki.

A vége felé haladva egyre inkább az az érzés kerít hatalmába, hogy az Anyai ösztön a tragédiák felsorakoztatása ellenére sem vált ki érzelmeket vagy együttérzést. A túljátszott, már-már szappanoperára hajazóan túlzó színészi játék sem teszi könnyebbé, hogy komolyan vehessük a főszereplők sorsát.

Az Anyai ösztönben ugyan felfedezni véljük a klasszikus thrillerek legfőbb, sőt kötelező jegyeit, néhol még egy kis feszültség is fel-felüti a fejét, de a film (mai mércével meglepően rövid) kilencven perces játékidejének nagy részében elnézően szemléljük a halvány, kiszámítható fordulatokat. A végén ott bujkál bennünk az űr, és az igény, hogy valamit érezni akarunk, de a katarzis a bedobott (ám hanyagul bemutatott) traumák és a vérmesnek szánt csavarok ellenére is elmarad.