Egy hangya, egy csillagászból lett szociológus és egy fizikusnő találkoznak egy temetőben. Mi a közös bennük? Csak ők hárman tudják, hogyan lehet megmenteni a Földet az idegen civilizáció fenyegetésétől. A Trisolaris flottája a fénysebesség törtrészével közelít a Föld felé, az emberiségnek összesen négy évszázad áll rendelkezésére a felkészüléshez!

Így indul Cixin Liu Háromtest-trilógiájának második könyve, A sötét erdő. A könyv 2008-ban látott napvilágot, magyarul 2018-ban jelent meg az Európa kiadó gondozásában. Mára az egyik legalapvetőbb hard sci-fi műként ismerjük Liu trilógiáját itthon és nemzetközileg egyaránt. Mondjuk úgy, ha valaki éppen letette a Diaszpórát, nem akar Asimovot olvasni, és már túl van a Vörös Marson, nyugodt lélekkel vegye le Liu könyveit a polcról. De csak akkor, ha a 653 oldal nem rettenti vissza, és a tudat sem, hogy a trilógia befejező darabja még ennél is vaskosabbra sikerült. Az első könyvről írt kritikánkat itt olvashatod.

Ösvény a sötét erdőbe

A trilógia első kötete, A háromtest-próbléma az emberiség egy ősi dilemmáját válaszolja meg: létezik-e idegen értelmes élet a Földön kívül? Főhősnője, a bevezetésben is említett fizikusnő, Ye Wenjie üzenetet küld a világűrbe, melyet az Alpha Centauri csillagrendszerben elhelyezkedő Trisolaris fog. Ye az emberiségből kiábrándulva kéri a Trisolarist, hogy keressék fel a Földet, ez pedig az idegen faj inváziójához vezet, amelyre azonban még 400 évet kell várni. A sötét erdő első jelenetében Ye Wenjie, lánya sírja felett állva találkozik Luo Ji szociológussal, kettejük párbeszédéből megszületnek a kozmikus szociológia axiómái, mely egy nap az emberiség túlélését jelenthetik.

Ez a regény kiindulási helyzete, és rögtön látszik Liu néhány zseniális ötlete, amelyből a későbbiekben sincs hiány a történetben. Hiszen miért is beszélünk még 2021-ben is egy 2008-as sci-firől? Mert úgy van megírva, olyan kérdéseket feszeget, amik napjainkban is aktuálisak: Mit tesz az emberiség egy láthatatlan külső erővel szemben? Hogyan képesek a nemzetek összefogni egy globális problémával szemben? Milyen eszközökhöz nyúlunk, hogy úrrá legyünk az eluralkodó pánikon? Hogy nézünk szembe egy ismeretlen ellenséggel? Képes-e az emberiség egységes választ adni egy mindenkit érintő problémára? Hová menekülünk a félelmek elől? Ugye. Fájdalmasan ismerős.

Trisolaris és a jövő

A Liu világában élő emberiség technológiai fejlődését a Trisolaris az író által kreált sophon nevű részecskékkel blokkolja, amelyek gyakorlatilag intelligens részecskék, amik kvantum-szinten képesek beavatkozni a részecskefolyamatokba, így gátolva az emberiség tudományos fejlődését. A Föld, alighogy tudomást szerzett a Trisolaris létezéséről és az idegen flotta közeledéséről, sajátos védekezési stratégiát állít fel. Az embereknek ugyanis a legnagyobb előnye a trisolarisiakkal szemben az, hogy képesek elrejteni gondolataikat. A Trisolarison az evolúció során olyan típusú kommunikáció alakult ki, amely a gondolatok kivetítésén alapul, míg ugyanez az emberek esetében rejtve, az egyes emberek fejében marad. Így a sophonok és a Trisolaris egyetlen információhoz nem fér hozzá: a gondolatokhoz.

Az emberiség politikai erői megkezdik a Falképző-projektet, amely négy kiválasztott ember kezébe helyezi a civilizáció sorsát. A Falképzők a krízishelyzetben nagymennyiségű erőforrásokhoz férnek hozzá, feladatuk pedig felkészíteni és győzelemre vezetni az emberiséget a 400 éve múlva a Trisolaris-szal vívott ítéletnapi csatában. Egy venezuelai forradalmár, egy angol agykutató, egy amerikai katonatiszt és egy kínai szociológus, Luo Ji lesznek a Falképzők. A Trisolaris hamar tudomást szererz az emberiség tervéről, és megkezdi a Falképzők elleni támadást, a Faltörő-terv kidolgozásával.

A végletekig kimerített Földön rengeteg erőforrást állítanak a Falképzők terveinek szolgálatába, mindeközben Luo Ji csak élni akar. Megismerjük a kétségbeesett emberek gondolatait, láthatjuk, hogyan éled fel a meneküléspárti mozgalom és szemünk előtt alakul a Föld új, hatalmas katonai ereje, az Űrflotta is. Luo Ji élete veszélyben forog, hisz hamar kiderül, ő az egyetlen, aki a Trisolaris számára valód veszélyt jelenthet. Életére a már az előző regényben is megismert nyomozó, Shi Qiang vigyáz, Luo Ji pedig az események nyomására hamar ráébred, neki is tennie kell az emberiség jövőéért, hogy megmentse szeretteit.

Jó lesz nekem ez a könyv?

A regény erőssége, hogy a sci-fi zsáner klasszikus toposzaival építkezik és igyekszik végig tudományosan reális maradni. Természetesen vannak fiktív elemek, amikkel Liu elszakította a regény világát a valóság tudományától, de ennek ellenére a történet a saját törvényeit végig betartja. A sophonoktól azt kapjuk, amire számítunk, a Trisolaris hihetetlenül fejlett technológiáját pedig ugyanúgy nem értjük eleinte, mint a regény szereplői. Akik mindig is szerettek képleteket bújni és nem szeretik, ha a sci-fi regények tudományos oldala nincs megmagyarázva, szeretni fogják a regényt.

De. Mert mindig van egy de. Amennyire zseniálisak Liu tudományos ötletei, ugyanannyira visszahúzhatja bizonyos olvasók számára a világot néhány gyengesége. A karakterek között kevés az igazán kidolgozott jellem. Még sajnos mindenki kedvenc dohányzós nyomozója sincs annyira elmélyítve, pedig minden regénybe kell egy vagány zsaru, nem igaz? A párbeszédek helyenként „rohanóak”, alig van ideje az olvasónak feldolgozni, hogy ki, mit miért akar megtenni. A cselekményvezetés elhúzott, többször leül a történet, de ennek ellenére az utolsó csattanóért érdemes kitartani.

A könyv nyelvezete sajnos egyáltalán nem koherens, nem tudom, mennyire köszönhető ez a fordításnak? A magyar fordítás Joel Martinsen angol fordításából készült, nem pedig közvetlenül a kínaiból. Ez egyáltalán nem róható fel senkinek, nagyon jó, hogy egy ilyen könyv megjelenhetett magyarul, ugyanakkor érdekelne, hogy az eredeti műben is ilyen sok-e a szóismétlés és a lapos mondat, mint a magyar verzióban? Szívesen látnék egy nap egy kínaiból fordított, újraszerkesztett verziót, de úgy érzem, a hatos lottó esélyesebb.

Hard sci-fi versus lelkes olvasó

Ha ezeket el tudod engedni, vagy már túlvagy az első könyvön és „csakazértis” elolvasod a másodikat, egy teljesen jó sci-fi élményre számíthatsz. Vannak a könyvben olyan elemek, amiket már más szerzőktől láttunk már. A végtelenbe sodródó elhagyott űrhajó, a csodálatos utópisztikus társadalom nem új, ugyanakkor Liu meg tudja tölteni egy rá jellemző egyediséggel, és ahogy az előző könyvben is, itt is tudja váratlan, olykor kegyetlen fordulatokkal facsarni a történetet, ami mindig továbblöki az olvasót a cselekmény leülésein. Néhány jól sikerült epizód pedig akár a könyvből kiemelve novellaként is megállná a helyét. Számomra viszont a legélvezetesebbek a sötét erdő leíró részei voltak, ahol a szerző a szereplőktől eltávolodva beszámol az emberiség sorsának alakulásáról.

Akárhogy is, szeretettel ajánlom a könyvet minden sff kedvelőnek, a „hard” jelző ne vegye el a kedved az olvasástól, nem kell fizikus doktori ahhoz, hogy szórakoztasson és elgondolkodtasson a mű. A tudományos közegnél százszor fontosabb a könyv filozófiai mondanivalója. Ha még nem olvastad Liu műveit, de most kedvet kaptál, csak bátorítani tudlak, megéri az energiát és az időt. Ha még csak ismerkedsz a zsánerrel, mindenképpen érdemes belekukkantani A háromtest-probléma trilógiába, mert egy nagyon jó hard sci-fi történet. Ha pedig régi motoros vagy, és már olvastad a könyvet, de elolvastad a kritikánkat, köszönjük!

Jó olvasást!