Nagy örömmel vártam, hogy visszatérhessünk Lovecraftba. Három évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a képregénnyel, és hát mit szépítsük, azonnal ráfüggtem, így hát mikor a Fumax bejelentette, hogy elhozza a rajongóknak Az aranykort, volt öröm, nem is kicsi. A Joe Hill és Gabriel Rodriguez nevével fémjelzett, panelekbe préselt ámokfutás legfrissebb felvonása Kulcsház életének korábbi, XX. század eleji fejezeteibe repíti vissza a nagyérdeműt. Ha mindez nem volna elég, az alkotók álmodtak egy nagyot, és összeeresztették a Locke famíliát a Sandman gárdájával, nem kisebb személy, mint Neil Gaiman bevonásával. Az eredmény önmagáért beszél.

A szerzők előszavukban sietnek megnyugtatni mindenkit, jelen mű abszolválásához nem szükséges ismerni a komplett evangéliumot, enélkül is megállja a helyét, mint önálló alkotás. A páros bőven nyújt elégséges mennyiségű kapaszkodót és információt a történetvezetés során. Mindazonáltal szerintem nagyban megkönnyíti a dolgot, ha nem teljesen idegen számunkra az univerzum, bár az is igaz, hogy az előszó nagy vonalakban vázolja az olvasók előtt a világ alapfelépítését is.

Kulcsház még a mezei kísérteties, gótikus kúriák között sem mindennapi rezidencia, s mint azt neve sejteni engedi: ha az ember Kulcsházba lép, számíthat arra, hogy ott jó eséllyel kulcsot is talál. Ha igazán peches, többet is. Ezek a kulcsok adják a természetfeletti történetszál gerincét. A Locke család öröksége ugyanis szintén nem nevezhető átlagos hagyatéknak. A családi otthon egy olyan világokat elválasztó „ajtó” közelében épült, amit nagyon nem szeretnénk nyitva találni. Ezen nyílás túloldaláról származik a suttogó vasnak nevezett anyag, amelyből a Locke család generációk óta készíti kulcsait, melyekkel meggyűrhetik a realitás szövetét. Mint kiderül a lapokról, ez akármilyen jól is hangzik, azért bőven okoz fejfájást.

Az aranykorban Locke-ék mindennapjainak szerves része a kulcsokkal való machinálás, nem rendellenes, ha épp a környék mosómedvéi sikálják fel a padlót, megelevenedett árnyak járják a folyosókat, vagy a ház ura történetesen fürdőkáddal közlekedik a lépcsőn. A kötet öt történetet foglal magába, ezekből az első három inkább szolgálja a családtagok és viszonyaik bemutatását, ad egy alaphangot az egész műnek. Ugyanakkor bizonyos elemek (a babaház, a Holdat nyitó kulcs) döntő jelentőséget kapnak a későbbi fejezetekben, végeredményben egy jól átgondolt, gondosan összeillesztett történet kerekedik ki az egészből, az elsőre epizodikusnak ható jelleg ellenére is.

Terjedelmét tekintve a kötet túlnyomó részét a negyedik és ötödik fejezet foglalja el, itt már mélyebbre ásunk, a cselekmény is egyre komorabb, véresebb lesz. A negyedik epizódban jelenik meg a világháború képe, és vele a dilemma: a kulcsokkal járó hatalomhoz vajon társítható-e társadalmi felelősség, és az meddig ér? Kötelességük-e szerepet vállalni a világot elborító háborúban? Erre a családot is megosztó kérdéskörre fűzi fel Hill és Rodriguez az epizód eseményeit, és hűen a Locke & Key világához, nem várhatunk rózsás végkimenetelt, lesznek tragikus és fájdalmas sorsok. A történések alapjaiban változtatják meg a család életét, és szilárd alapot fektetnek le a kötet második felét kitöltő Sandman crossover számára.

Az utolsó részben Mary Locke belép a Sandman-univerzumba, és meg sem áll egészen a Pokolig. Az már a szerzői előszóból kitűnik, hogy Hill és Rodriguez hatalmas rajongói Gaiman mester munkásságának, és milyen horderejű dolog számukra a két alkotás találkozása. Az alapvető idea a dolog mögött olyannyira nagyszerű, amilyen egyszerű: mi volna, ha a Pokol kulcsa is suttogó vasból készülne? Zseniális ötlet, a megvalósítás nemkülönben – rendkívüli elhivatottságról tanúskodik, jól kigondolt munka. A crossover fejezetben Mary szembemegy magával Luciferrel is a családjáért, ebben pedig a Gaiman által megálmodott karakterek is segítik, vagy épp hátráltatják, attól függ ugye. A történet tökéletesen illeszkedik a Locke & Key egészéhez, igazán parádésan sikerült összefésülni a Sandman világát Locke-ék történetével. A kötet egészének cselekménye ebben a fejezetben éri el tetőpontját, majd egy szépen lezárt, a páros nevéhez méltó befejezéshez fut ki.

A sztori önmagában is lenyűgöző, de Hill nagyszerűségét tovább fokozza Rodriguez képi világának szépsége. A színek és körvonalak játéka igazodik az adott jelenet hangulatához, a művész nem fél különféle stíluselemeket felvonultatni, és ezáltal mélyebb, érzékletesebb tartalommal gazdagítani a történetet. Mikor például a Nyisd ki a Holdat! fejezetében eljutunk a címadó eseményhez, és előkerül az a bizonyos kulcs, a kihúzás helyenként kap egy már-már szecessziós jelleget, ami teljesen híven tükrözi a jelenet álomszerű, mesebeli voltát, majd a fejezet végén (mikor Locke leszáll a földre) visszatér a megszokott stílushoz. Hát mit ne mondjak, az a rész azért ütött. De Rodriguez ugyanígy nem habozik, ha mondjuk panelkeretek közül kifröccsenő vérről van szó, vagy egy komplett két oldalt kitöltő képről. Az összhatás pazar, nagyon remélem, hogy kettejük együttműködése még sok hasonló alkotást eredményez majd.

A Locke & Key is azon művek egyike, amiket lelkesen ajánlok mindenkinek, akitől nem idegen a fantasy műfaja. Nekem ez volt a legelső képregény élményem, azóta is nagy kedvencem, azoknak is nyugodt szívvel a kezébe adnám, akik esetleg kicsit ódzkodnak ettől a vizuális műfajtól. A Fumax kiadásában tudjátok beszerezni, a tőlük megszokott, messzemenőkig igényes kivitelben.