A James Cameron által útjára indított Terminator franchisenál kevés hányatottabb sorsú filmsorozat létezik Hollywoodban. Elvégre a Terminator 2 – Az ítéletnapja után készült folytatások, a botrányosan sikerült Genisyst leszámítva, bár a maguk nemében hellyel közzel valamennyire megállták a helyüket, valahogy egyikük sem tudta megugrani a Cameron által lefektetett minőséget. Persze hogyan is tudták volna, hiszen az elkészülésük mögött elsősorban nem kreatív szempontok, hanem a rengeteg amerikai dollár reménye lebegett az alkotók szeme előtt. Így pedig szinte esély sem volt arra, hogy a végeredmények akárcsak megközelíthessék a legendás T2-őt. 

A Genisys parádés haláltusája után egyértelmű volt, hogy a franchise nemsokára új irányt vesz, – vagy legalábbis megpróbálkozik vele -, elvégre a filmszéria jogai hamarosan amúgy is visszaszálltak volna Cameronra, aki ekkor még, noha vissza sem kapta elragadott gyermekét, máris azon kezdett el agyalni, hogy vajon miképpen lehetne egy olyan Terminator folytatást készíteni, amely végre tényleg méltó lehetne a T2 szellemiségéhez.

Valahogy így született meg néhány éve a héten mozikba kerülő Terminator: Sötét végzet alapötlete, mely lényegében zárójelbe kvázi megnem történtétté tette a T2 után készült összes folytatást, hogy onnan folytassa az elbeszélést, ahol a T2 anno letette a lantot. A gondolat, hogy készítsünk egy olyan Terminator mozit, amiben az ítélet napja szellemiségét megidézve visszahozunk mindent, ami jó volt egykoron, első blikkre igencsak szimpatikus ötlenek tűnt, és a rendező Tim Milller (Deadpool) valamint a szkriptbe tevékenyen besegítő Cameron jelenléte is azt mutatta, hogy talán ezúttal valóban sikerrel jár a korábban is csúfos kudarccal végződött újabb próbálkozás.

Bár a totális katasztrófát ezúttal sikerült elkerülni, a Sötét végzet ennek ellenére egy nagyon ambiciózus, ámde végső soron nagyon öregecske film lett, ami lényegében sikerrel majmolja le a T2 minden fontosabb elemét, mégsem képes őket úgy és abban a formában tálalni, hogy arra aztán azt mondhassuk, hogy na ez tényleg megint király volt. Az időközben megöregedett, ám még mindig badass Linda Hamilton visszahozása mindenképpen a mozi legjobb döntésének bizonyult, ugyanis Hamilton úgy vágta magát bele az akció sűrűjébe, mintha egy napot sem öregedett volna a T2 óta. Sarah Connor karaktere tehát maradt a régi, azonban az újoncokat illeti, akiknek ugye átkellene venniük a staféta botot, nos náluk már közel sem ennyire fényes a helyzet.

Mackanzie Davis (Szárnyas fejvadász 2049) jövőből visszaküldött szuperkatonája például hiába egy két lábon járó fegyver, a karaktere olyannyira elnagyolt, hogy még a játékidő végére is alig lehet komolyan venni, ami azért is hatalmas probléma, mert a legendás Sarah Connor drámája mellett, így végképp nem képes labdába rúgni. De a főszereplő az aktuális Terminator célpontot játszó Natalie Reyesnél sem jobb a helyzet, hiszen szegényre egy olyan karaktert próbáltak meg ráhúzni, amihez sem a színésznő tehetsége, sem pedig a forgatókönyv nem volt elégséges.
Mégis talán az új még fejlettebb, még halálosabb halálosztót alakító Gabriel Luna (A S.H.I.E.L.D. Ügynökei) járt talán a legrosszabbul, hiszen az még hagyján, hogy Miller olyan szinten túlhasználja a figuráját, hogy az játékidő második felére már inkább nevetséges lesz, mintsem félelmetes. Luna továbbá Schwarzeneggerrel vagy az őt követő Terminatorokkal ellentétben szinte semmi újat nem képes nyújtani, így bár elvégzi a rá kirótt feladatokat, de ezen kívül nem sok vizet zavar a kötelező golyófogó szerepében.

Schwarzenegger öreg T800-asa viszont ezzel szemben kap egy igen érdekes szálat, ahol arra az alkotók arra keresik a választ, hogy pontosan mi is történik egy Terminatorral, miután az feladat nélkül marad. Érdemben viszont ez a szál sem ad hozzá különösebben a történet egészéhez, így néhány vicces egysorost, meg pár helyzetkomikumot leszámítva az Osztrák Tölgy jelenléte abszolút nem tűnik indokoltnak. Ahogy a túlnyújtott és a vágásnak köszönhetően sokszor követhetetlen akciójelenetek mikéntjére is nehéz konkrét választ találni.

Mivel a film első húsz – harminc percében még úgy tűnik, Miller kiválóan ráérzett a ritmusra, azonban ahogy halad előre a történet, kiderül, hogy az egyszeri effektesből avanzsált direktor nem tudja, vagy nem szeretné megérteni, hogy a kevesebb bizony néha több. A túltolt robbantgatásoknál egyébként helyenként még ki is lóg a lóláb, mivel a CGI minősége több ponton is olyan minőséget képviselt, amit nem tudom felfogni, hogyan engedhettek meg maguknak a készítők, de ha valamiből nem érdemes kispórolni a pénzt, főleg egy akciófilm esetében, pláne, ha az történetesen egy új Terminator akkor az biztosan a komputeranimáció.  
A Terminator: Sötét végzet tehát jött, látott, és ledarált mindent, amit egy Terminatornak le kell, azonban Linda Hamilton kivételével, aki tényleg kvázi a lelketlen alkotás lelkeként volt jelen, szinte semmilyen különösebb értéket, netán újító szándékot nem volt képes felmutatni. Így bármennyire is próbálkoztak Tim Miller rendezése biztosan nem fogja elhappolni a legjobb Terminator folytatás címét, elvégre ahhoz legalább olyan bevállalós megoldásokat kellett volna alkalmazni, mint amit a Terminator: Megváltásban láthattunk. A Sötét végzet így viszont tényleg nem több egy velünk élő őskövületnél, amivel ugyan elszórakozunk egy darabig, de legbelül jól tudjuk, hogy az igazi Terminator már sosem fog visszatérni