Az elmúlt év kapcsán – sőt, még a most is beletartozik ebbe – mindenkiben legalább egyszer felmerült az a bizonyos „Mi lett volna, ha…?” Nem csak magánügyben vagy a tegnap távlatában, hanem globálisan is. Természetesen ez nem újdonság. A történészek, filozófusok, mindenféle teóriagyártók, szakmai és amatőr elemzők naponta felteszik ezt a kérdést az élet számos vonatkozásában.

Philip Kindred Dick-et hatvan évvel ezelőtt nem egy világjárvány mibenléte foglalkoztatta (megjegyzem, kíváncsian várom a 2020 ihlette apokalipszis-történeteket), hanem a II. világháború kimenetele, ami akár másként is történhetett volna. Így ő a saját generációjának nagy katasztrófájához nyúlt alapanyagért. Vagy csak kiindulási pontért? Merthogy Az ember a Fellegvárban (The Man in the High Castle) története és a történelem a háború tényében egyezik, de ez csak az előzmény. A kimenetele már pont az ellenkezője annak, amit a könyvekből és nagyszüleink elbeszéléseiből ismerünk. Vagy mégsem?

Ez a regény egy alternatív történelmet tár elénk, ahol a nácik és a japánok nyerték a háborút, ahol Afrika népességét kb. elpusztították, ahol virágzik a rabszolgapiac, a zsidók pedig bujkálnak vagy átműttetik magukat… Mindez már a kézhezvételekor elbizonytalanított engem azzal kapcsolatban, hogy most beszélhetünk-e egyáltalán tudományos fantasztikumról? Olvastam már Dick-től, tudom, hogy ő amúgy is inkább filozófiai szempontból közelíti meg a sci-fit, metafizikai alternatívákkal dolgozva, az emberi lét és önazonosság kérdésit boncolgatva. De még mindig nem volt világos, hogy mindez hogyan illeszthető be a műfajba. Mert persze az űrnácik Naprendszer-hódítása minduntalan felbukkan, de azzal együtt:

„Ha a nácik a Föld és a Mars között repülnek ide-oda, miért épp a televízió ne működne?”

Besorolható-e ez a regény egyáltalán a sci-fik közé? Hiszen nem éppen tudományos. De fantasy sem lehet, mert túl sok benne a valóság, még ha nem is a mi valóságunk. Varázslat sincs benne, legalábbis amikor Mája fátyla fellebben, azt nem mondanám annak, inkább csak az illúzió lelepleződésének. Akkor most mi van? Erre a kérdésre maga a regény adta meg a választ, a megoldást az egyik szereplő szájába adva, aki a regénybeli regényről, a Sáskáról beszélt, de ami akár vonatkoztatható volt a valóságra is: oké, Dick, elfogadtam.

Amúgy fantasztikus összeesküvésekbe, kemény mindenkori társadalom-kritikákba, és mély értelmű bölcsességekbe futottam bele az olvasás során, amihez mindössze a politikai zűrzavarba oltott unalmas filozofáláson kellett keresztülrágnom magamat. Merthogy sosem szerettem a politikát. Történelmi távlatokból, letisztulva, az ok-okozati összefüggéseket átlátva már érdekesnek tartom, de a jelené számomra túl sok, és a későbbiekben fölöslegesnek ítélt, de a jelenünkben még hírértékkel bíró megmozdulások és eszmefuttatások miatt átláthatatlan. Ezt éreztem végig a regény olvasása alatt.

„érdekes műfaj, a sci-fihez áll talán a legközelebb. (…) Semmi tudományos nincs benne. És nem is a jövőről szól. A sci-fi a jövőben játszódik, ráadásul egy olyan jövőben, ami tudományosan fejlettebb a mánál. Erre a könyvre egyik sem igaz. (…) De egy másik, nem létező jelenben játszódik. (…) Van több ilyen jellegű sci-fi.”

Persze szórakoztató volt a japánok előtt hajlongó amerikaiakról olvasni, akik viszont az amerikai szubkultúráért voltak oda. Valamint érdekes fricska volt, hogy a hamisított műkincseket és megkérdőjelezhető értékkel rendelkező tárgyakat magasztaló világban a tiszta művész egy (itt is) elnyomott és üldözött zsidó férfi. Nem volt dagályos, hiszen annyi mindent tartalmazott ez az alig 200 oldal, hogy kifejezetten meglepődtem rajta, de minden egyszerre vonatkozott a regényre és a valóságra, ami egyszerre volt izgalmas, miközben az életről is lehozott.

„Legyen tömör és kétértelmű”

Ez nem csak a regénybeli politikus, de Dick mottója is lehetett volna. A regény cselekménye emellett érdekesen halad a kisemberek életétől, mindennapi gondjaitól, vágyaitól és kétségeitől kezdve a szálak összeérésén át valami nagyobb felé. Persze nem éppen egy rakéta sebességével, ami amúgy ugyancsak bevett közlekedési eszköz.

A könyv, ami mindvégig ott van a háttérben, amihez mindenki fordul, amikor egy kérdésen rágódik, vagy csak útmutatásra vár, hogy hogyan induljon neki a napjának, az nem a címadó író könyve, hanem a japán kultúra terjedése miatt az emberek mindennapjaiban helyet kapó könyv, a Ji King, a jóskönyv. Annyira abszurd, hogy a kisembertől kezdve a politikai vezetőkig, mindenki életét ez az ötezer éves könyv irányítja! „Kérdéseket teszünk fel neki, mintha élne. Mert él is. Ahogy a keresztény Biblia is él, meg még sok más könyv is. Nem csak képletesen. A szellem eleveníti meg.” Na jó, így már mégsem olyan abszurd, részemről a Bibliával való párhuzam mentette meg, de a magyarázat elfogadása ellenére mindvégig nyugtalanító volt számomra. Aki elolvassa, az rá is jön, hogy miért.

Több tetőpont is van. Valamely szálak összekapcsolódnak, mások szétválnak. Valakinek kiderül az igazi valója, mások személyisége csak még zavarosabbá válik, de egyik sem olyan, mint azt vártam volna. A dráma sem ott bontakozik ki, ahol sejtettem, vagy ahova az események alakulása miatt várható volt a kibontakozása. Egyáltalán volt benne igazi dráma? Olyan biztos nem, amit megszoktunk. Valahogy túl könnyen túllendültek a karakterek azokon az eseményeken, amiknek valódi megrázkódtatást kellett volna nekik okozni. Ez egyszerre volt zseniális, és hatalmas csalódás is.

Az biztos, hogy nem egy laza vasárnap délutáni olvasmány. Ahhoz túl sok minden van benne, túl sok kérdést vet fel, a válaszok pedig inkább újabb kérdésekhez vezetnek. Aki szeret a Belső igazságon töprengeni, csak hajrá! Mert éppen ebben rejlik a zsenialitása. De rám most nagyon rám fér egy jó kis vakáció. Aztán majd néhány hét múlva elkezdem a regény ötlete alapján készült sorozatot…