Karinthy Frigyes az irodalom és a tudomány mezsgyéjén is egyensúlyozni tudó humorista, filozófus és műfordító 1887. június 25-én született Budapesten. Munkássága során számos cikke, tanulmánya és értekezése jelent meg különböző újságokban, miközben lírikus és prózai oldala kötetei sokszínűségét bizonyította. A halál hirtelen és korán érte, mindössze 51 évesen, amikor agyvérzés következtében az idilli balatoni üdülőhelyen, Siófokon hunyt el 1938. augusztus 29-én. Megszokott, ám annál tevékenyebb élete azonban 1936-ban fordulóponthoz érkezett, amikor a budapesti Central Kávéházban üldögélve vonatdübörgésre lett figyelmes. A felismerés, hogy hallucinál, csak később nyert értelmet, de egyben biztosak lehetünk: nagy sikerű regénye és egyben memoárja, az Utazás a koponyám körül, mely a 20. századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb műve, pontosan ezzel a képzelődéssel indul. 1970-ben Révész György rendezett filmet erről a különös utazásról Latinovits Zoltánnal a főszerepben. 

A főváros ünnepelt irodalmárjaként tisztában van vele, hogy az emberek, akárhol megjelenik, felismerik őt, és ez olyan hamis biztonságérzetet kölcsönöz számára, aminek sikerül elhitetnie vele, hogy semmi baj nem érheti. A kezdeti rosszullétek végül kizökkentik a valóságból, hogy egy ismeretlen szintre emeljék, az agya és belső énje világába, amiről kiderül, hogy betegség támadta meg. A könyv agydaganata diagnosztizálása és kezelése közötti, illetve utáni időszakot öleli fel és meséli el a leghitelesebb visszaemlékezésekbe temetkezve, miközben fantáziája olyan mélységekben és magasságokban szárnyal, ahová csak kevés ember érhet fel. Ennek ellenére vagy éppen ebből kifolyólag a személyes hangvétel és a megszerkesztettség aránya egy percre sem csökken. 

Egyetlen támasza felesége, Böhm Aranka végig kitart férje mellett, képzelgéseiből visszarángatva a valóságba, ráébreszti, hogy az itt látott borzalmak akár vele is megtörténhetnek, és ideje elfogadnia a segítő kezet, amit Herbert Olivecrona agysebész kínál fel neki. Állapota ekkor már kihat józan ítélőképességére, és innentől kezdve a valóság kemény talaja kicsúszik a lába alól, ő pedig a fantáziálások, a kényszerképzetek és az elferdített illúziók birodalmába zuhan, ahol énke uralkodik. Karinthy nevén nevezi mindazt a felsőbb vagy ösztönös hatalmat, ami ott volt vele élete döntő pillanataiban, és amit egyfajta lélekként is értelmezhetünk. Az agydaganata immáron tény, és nem feltételezés, a műtét pedig, amit Stockholmban akarnak elvégezni, vészesen közeledik. A koponyák hegye című fejezet áttetsző válaszfal betegágya és a műtőasztal között. Bevezetésként egy ifjúkori verséből idéz, ezzel is a helyzet komolyságát és individuumát hangsúlyozva: „Vakító fénnyel nyirkos éjszakámban csillárok íve gyúl ki hirtelen…” A cselekmény magával az operációval teljesedik ki és jut el arra a szintre, amit az eddigi fejezetek felvezetnek. Karinthy lélektani utazásra indul, egyszerre külső és belső szemlélője az eseményeknek. 

Talán itt a legérzékenyebb és legkiszolgáltatottabb, szinte meztelennek érzi magát, miközben a sebész csupasz agyát kéjes mozdulatokkal simogatja. Gyermeki énje újra megmutatkozik, a kisfiú Frici a Tanár úr, kérem alteregójával, Bauerrel egyesülve emlékszik vissza gyermekkorára, a nagy nevetésekre, a kalandokra, a felelésekre. Végül lelke kilép a testéből, és az egyetemes egészre vetítve ki hálóját ugrándozik országok, városok, emberi gondolatok között. Lelki szemei előtt látja, amint az „otthoniak” mindennapi cselekedeteik közben rá gondolnak, aggódnak érte. A szerkesztőségben, ahol tárt karokkal várják vissza, a délutáni lapban már állapotáról kívánnak tudósítani, miután felesége telefonos összeköttetés útján értekezik velük. A dolgokat apró ízekre bontja, és ezek a kis patakok a mindenség vizébe torkollanak, miközben végig ott lüktet bennük a csupa nagybetűs ÉLET. A sikeres operáció után az idő megszűnik számára, az órák múlása csalóka képzetek, a napok összefolynak, míg az író a valóságban egy testi és lelki megtisztulás ösvényére lép, mégis kételkedik az operáció eredményességét illetően. Ha választhatna, hogyan fejezze be földi életét, méltóságteljesen hagyna maga mögött mindent és mindenkit.

A további fejezetekben már a valós gyógyulásé a főszerep, bár időközben agyburok-gyulladás jelentkezik nála, ami heves lázzal jár, és mialatt Karinthy lábadozik, fekete kutyaként szalad az éjszakában a sínek mentén jobb felét keresve, amit vonat szelt ketté. Ekkor kapunk csak választ a kávéházban hallott vonatdübörgés illúziójára is: „…csak néha rebbenek riadtan félre, mikor hátam mögött mintha vonatdübörgést hallanék: a láthatatlan vonat dübörgését.” Ez a barnás-fekete eb legyengülten, fázva rohan elveszett felét keresve, de amikor végre rátalál, a test már oszlani kezdett, és neki el kell fogadnia a tényt, hogy kénytelen őt elengedni. Ez a lázálom nem más, mint az író és agydaganata búcsújának a kivetülése a képzeletére, hiszen ki tudja, mennyi ideje élt együtt vele, és amikor elszakították tőle, így tudta csak feldolgozni veszteségét.

Lélekrajzi szempontból a betegségdrámája lélektörténete megelevenedik – pszichológia portré rajzolódik ki belőle. Védekező mechanizmusa falai – az olyan ember, mint ő, soha nem lehet beteg – lehullani látszanak, még a betegség gondolatát is elutasítja. Gyakran használ létösszegző formulákat: „évek óta, életem folyamán, egész életemben.” Realizmusa ellentétet mutat vizualitása fantáziaképeivel, mert a valóság, a hétköznapi tapasztalat gyakran alakul át látomásos képsorokká, amik szürrealista jelenések. Karinthy Frigyes koponyaműtéte után még 2 évet élt, de ráébresztett minket az élet egy nagy igazságára: ,,A test, komoly ember számára, érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.”