2016-ban a dán IO Interactive új életet lehelt nagy sikerű és klasszikus “bérgyilkosososos” szériájába a World of Assassination trilógia első évadával. 2 évvel később, 2018-ban aztán jött a folytatás, mely már egy másik kiadó, az egyre jobban magára találó Warner Brothers Interactive gondozásában jelent meg. Ennek hozományaként elengedték a sorozatos, vagyis a pályánként külön megjelenő (és megvásárolandó) formulát és a következő “éved” már egyben került kiadásra, persze a DLC-ket kivéve. Na de mennyivel tud többet mutatni az első epizódnál. Na, az mindjárt kiderül.

Nos, lehet, hogy egy kicsit rossz oldalról is közelítem meg e bevezetőben a kérdést, hiszen a Hitman 2 nem is igazán akar lapot emelni az első rész/évad kínálatára, hanem ugyanazt a receptet követve továbbépíteni a dolgot. Ennek megfelelően a Hitman második évada ott folytatja a történetet, ahol az első abbahagyta. A 47-es – ismét -belekeveredik egy világméretű összeesküvésbe, melynek középpontjában(továbbra is) a Providence nevezetű nagy hatalmú, mondhatni deep state szervezet (más történetben nyugodtan behelyettesíthető az Illuminátusokkal, gyíkemberekkel, Templomosokkal) ügyködése köré épül, melybe persze kopasz cimboránk nyakig belekeveredik.

A történetből ezúttal sem szeretnék nagyon sok dolgot elárulni, hiszen továbbra is ez biztosítja azt az apró kis plusz poént amiért a játékmenet mellett érdekfeszítő lesz a játék. Ennek ellenére a sztori elég papírvékony még mindig, így nem nagyon lehet spoilermentes összefoglalót írni belőle. Annyit azonban elárulhatok, hogy a második évadban már sokkal nagyobb szerep jut a történetnek és a történetben szereplő karaktereknek. Ezúttal már látunk ok-okazati tényezőket, megismerhetjük a karakterek motivációit, érzéseit és nagyobb csavarokra is marad az energiából. És nem csak a NAGY történet lett érdekesebb, hanem az egyes helyszínek és célpontok háttérsztorijai is érdekesebbek lettek. Az erősebb történet pedig nagyon jól áll a Hitman 2-nek, így ebben a második évad mindenképp jobban teljesít, mint az első.

A játékmenet sem változott igazán, de persze minek is piszkáljuk azt, ami eleve működik. A cél ezúttal is ugyanaz. Egy adott területre behatolva semlegesítsünk 1-2-3 célpontot, akiknek megközelítése és persze a likvidálás módja abszolút ránk van bízva. Ha akarjuk szépen megbújva, levadászhatjuk az illetőt, vagy akár a kíséretébe beépülve a legváratlanabb pillanatban és helyen csaphatunk le rá, de persze ha teljesen ki akarjuk tekerni a játék lehetőségeit, akkor az egész térképet lemészárolva szoríthatjuk sarokba a delikvenst. Az IO Interactive a széria hagyományaihoz híven minden ránk bíz és úgy érhetjük el célunkat, ahogy kedvünk szottyan. Ha az első részben ámultunk és örvendtünk a szabadság miatt, akkor ebben az epizódban egész egyszerűen elalélhatunk a lehetőségektől. Oh, és végre elrejtőzhetünk a tömegben. 47-es tanult valamit az Assassin’s Creed orgyilkosaitól közben.

Ehhez pedig egy rakás eszközt ad kezünkbe a játék. Csakúgy mint korábban, most is szinte bárkinek a “bőrét” magunkra ölthetjük, bárhol, bármikor, hogy ezzel olyan helyekre is bejussunk, olyan dolgokhoz is hozzáférjünk amit a piros nyakkenős öltöny nem tesz lehetővé. Ha pedig a kaméleonlét nem hoz elég örömet, akkor ad-hoc és valódi fegyverek egész armadája áll rendelkezésünkre. Nem álltam le megszámolni de magabiztosan merem állítani, hogy több tucat lőfegyver rendelkezésünkre első körben. Ezek mellett pedig olyan hétköznapi tárgyakkal hozhatunk tomboló káoszt magunkkal, mint a húsbárd, a csavarhúzó, a pajszer, vagy akár egy egyszerű tégladarab is. A patkányméregről, a kocsiakksiról, vagy a rovarirtóról pedig nem is beszélve. Itt említeném meg, hogy imádom a Hitman 2 sötét humorát. Néhány helyütt hangosan röhögtem a játékon, ami valljuk be, nem olyasmi amit egy ilyen játéktól várunk. De nagyon jól áll neki.

A játék természetesen azt kultiválja leginkább, ha azért igyekszünk profiként, csak a célpontra koncentrálva, észrevétlenül, akár egy szellem végére járni a küldetésnek. Ezért is kapjuk a legtöbb XP-t és ehhez köthető a legtöbb teljesítendő kihívás is. Hiszen ezt az elemet sem engedték el az első rész óta. Miriádnyi feladatot (más néven sztori küldetést) és kihívást teljesíthetünk a pályán, melyek aztán hozzáadódnak a pályavégi értékelésünkhöz, amivel a későbbi próbálkozásokhoz további bónuszokat és extrákat nyerhetünk. Ezzel egyébként ebben a játékban is brutálisan megnő az újrajátszhatósági faktor, ami nagyon jót tesz a szavatosságának, hiszen minden egyes újrajátszás során valami mást tudunk kipróbálni. Más álruha, más eszköz és persze más megoldás alapján hajthatjuk végre a feladatot ezzel minden egyes alkalommal egyedi helyzetet teremtve. Remek!

Ebben a részben 6+2 helyszínt látogathatunk meg. A plusz kettő a DLC pályákat jelenti, amikről mindenképp kötelező említést tenni és kijátszani is őket, mert csak ezekkel teljes a történet. Ami egyébként szerintem tök kicsinyes dolog, hogy csak akkor kapod meg a teljes sztorit, ha még pluszban fizetsz, de sajnos a 2010-es évek végére ide jutott a játékipar. Na de ez egy másik cikk témája. A 8 helyszín sorrendben egy luxusvilla Új-Zélandon, egy autóverseny Miami utcáin, Mumbai pezsgő belvárosa ahol a nyomor és a luxus kontrasztja kiszúrja a szemünket, egy kolumbiai kis falucska a hozzá kötelezően járó drogközponttal, egy amerikai kertváros az középosztálybeli sznobokkal és a Providence titkos szigete. A ráadásban pedig szmötyit kavarhatunk egy new yorki bankkomplexumban, majd pedig egy maldív-szigeteki üdülőparadicsomban.

A helyszínek mindegyike pedig zseniálisan lett felépítve. Látszik, hogy igen komoly kutatómunkát fektettek bele pályákba. Természetesen nem 1:1 arányú másolatokról van szó, de az egyes városok, területek egyedi karakterisztikáját, az esszenciájukat tökéletesen elkapták az IO munkatársai. Minden apróság a helyén van. Még a bevezetőként szolgáló aprócska Hawke’s Bay pályán is minden életszerűnek tűnik, de az igazi zsenialitást akkor tapasztaljuk meg amikor belépünk a nagyobb térképekre. A személyes kedvenceim a második évadban Mumbai, Whittleton Creek és a Maldív-szigetek. Mindegyik annyira aprólékosan, olyan élethűen van felépítve, hogy szinte a helyszínek szagét is érezzük. Ráadásul ezek a pályák rejtik a legtöbb slusszpoént.

A pályák pedig nem csak művészileg, hanem megjelenítésben is is remekül néznek ki. Bár a grafika nem sokat változott az első évadhoz képest, de ez nem feltétlenül baj. Hiszen a képi megjelenítés már ott is egészen klassz volt szerintem, a második etapra pedig pont annyit csiszoltak a dán kollégák a dolgon, hogy kellően felfrissüljön ahhoz képest. A Hitman széria soha nem grafikai különdíjakkal operált, náluk mindig inkább a művészi megvalósítás volt a szempont és ez továbbra is igaz. De a Hitman 2 minden apró hibája ellenére is elkápráztat minket. És ez a lényeg. És a hangi élménye is javult az első rész óta. A fegyverek, az effektek mind zseniálisan szólalnak meg és akkor nem is beszéltünk a muzsikáról. Niels Bye Nielsen persze még mindig nem Jasper Kyd, de nem is kell, hogy az legyen. A zene aláfestésnek tökéletes és ez a fontos.

Összegezve tehát a Hitman 2 nem váltotta meg a 2016-os előd által létrehozott világot, de egyértelműen nem is volt célja. Ugyanakkor pedig ami működik, azt nem kell piszkálni. Pláne, hogy még ez a rész is egyfajta kísérlet volt az IO számára, hogy a régi-új koncepció mennyire állja meg a helyét a modern trendek között. Ennek ellenére második részbe pont belefért annyi frissítés amitől látjuk a fejlődést. És bár a megfontolt, gondolkodós, lassú játékmenet egyre kevésbé szexi manapság, én mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy próbát kell tenni a megújult Hitman trilógia második részével. Ha tetszett az első, azért, ha nem, akkor azért.