Új tendencia figyelhető meg a brit filmiparban? A szigetország filmgyártásába is betört a Brexit hangulata vagy valami egészen másról lenne szó a The King című Netflix produkció kapcsán?

A Lancester-házból való V. Henrik angol király a brit történelem egyik legfényesebb győzelmét aratta a franciák fölött Agincourt mezején. Igazi harcos uralkodó volt, aki már ifjúkorától együtt küzdött katonáival és aki egy aki egy alkalommal még egy az arcába fúródó nyílvesszőt is túlélt. Kemény fickóról van tehát szó, akinek tetteit William Shakespeare és több más filmes (köztük Kenneth Branagh) is megénekelte már. A The King című filmet azonban nem lehet elválasztani készítésének idejétől. Az Egyesült Királyságban és a Brit Nemzetközösség országaiban a 2016-os Brexit óta politikai és kulturális téren is heves csatározások folynak a két tábor között és ezt a hangulatot bizony a film sem kerülheti el. Tendenciaként figyelhető meg egyfajta visszatekintés a brit történelmi témák felé, melyekben mind érződik napjaink feszültségeinek múltba való visszavetítése. A tavalyi évben szintén a Netflix által bemutatott Outlaw King például élénken magán viseli a Brexit által újraéledő skót nemzeti érzések és a függetlenség gondolatát.

Szintén a Netflix mutatta be a Peterloo című filmet, melyben a brit uralkodó osztály ellen szerveződő munkásokról és az őket eltipró peterloo-i vérfürdőről készített filmet a jeles baloldali rendező, Mike Leigh. A legsötétebb óra Nagy-Britannia egy olyan korszakába repíti a nézőt, amikor még Winston Churchillhez hasonló karakán államférfiak szólaltak fel a brit parlamentben és dacoltak az előretörő demagóg eszmékkel. A Brexit sötét hangulatából nézve tekint vissza a XV. századi Angliába David Michod, ausztrál rendező is. A korábbi heroizáló alkotásoktól eltérően itt egy nagyon is árnyalt és sokszor igencsak ellentmondásosan viselkedő Henriket láthatunk. Sokaknak már az is furcsának tűnhet, hogy a Szólíts a nevedenből megismert Timothée Chalamet alakítja az egykori uralkodót (aki egyébként 25 évesen került a trónra).

A The King Henrikje elsőre egyáltalán nem kelti egy nagy vezető benyomását, karizmája a film legvégére kristályosodik csak ki igazán és a végkifejlet sem hozza el a néző számára a megnyugvást. Igazi mítoszrombolással van dolgunk, mintha csak valaki idehaza István királyról vagy Szent Lászlóról festene a korábbi idealizált képzetektől merőben távol álló képet. Ez azt jelentené, hogy a The King sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz? Egyáltalán nem. Inkább csak azt, hogy a jelen tanulságai és nehéz helyzetei miatt sokszor megkérdőjelezzük saját múltunkat és helyünket a világban.A film eseményeinek történelmi hitelessége számtalan pontatlanságot tartalmaz. A valóságban V. Henrik egyáltalán nem tartózkodott annyira a háborútól, mint azt a The King mutatja, sőt uralkodása kezdetére már harcedzett veteránnak számított.  V. Henrik sohasem párbajozott a Henrik apja ellen lázadó Henry Percyvel (aki a shrewsbury-i csatában lelte halálát). A francia udvarból érkezett tenisz-labdára – melyet Henrik úgy értelmezett, hogy a franciák ezzel gúnyolódni akarnak rajta – semmiféle bizonyíték nem létezik. A francia király, VI. Károly a valóságban sokkal őrültebb volt, az agincourt-i csatában például azért nem vett részt, mert azt képzelte magáról, hogy üvegből van. A trónörökös Lajos (akit Robert Pattinson alakít) nem hogy nem halt meg a csatában, hanem jelen se volt az eseményeknél.

A csata ábrázolásában is akadnak eltérések a valóságtól. Például nem ábrázolja a kihegyezett karókat, melyeket az angol hosszúíjászok helyeztek el maguk előtt, hogy ezzel védekezzenek a francia lovasság támadásától. John Falstaff (Joel Edgerton) karaktere pedig teljes egészében William Shakespeare agyszüleménye.  A film ugyanakkor több ponton igencsak autentikusnak mondható. Aprólékos gonddal (és ügyes utóeffekttel) mutat be kivégzéseket, az agincourt-i csata sárdagonyás valóságát valamint azt is, hogy Henrik parancsot adott valamennyi francia hadifogoly kivégzésére. Ugyanakkor erősen megkérdőjelezhető az a film végi csavar, mely alternatív magyarázatot ad a Henrik ellen szerveződő francia merényletre. Talán leginkább itt érződik a Brexit hatása is; Anglia igazi megrontói a királyi udvaron belül nyüzsgő cselszövők.A The King tehát elhasal, mint történelmileg pontos és hiteles tabló, ugyanakkor egy határozottan izgalmas és érdekfeszítő mozi, mely elsősorban a feszes rendezésnek és a kiváló alakításoknak köszönhető. Timothée Chalamet pont attól válik nagyszerű Henrikké, hogy egy hús-vér, sebezhető ifjúként jelenik, aki időközben beletanul az uralkodás irgalmatlan természetébe. Robert Pattinson igazi telitalálat a tenyérbemászó Lajos herceg megformálásában, de Joel Edgerton is alázatosan formálja meg John Falstaff alakját. A filmet egyébként Magyarországon forgatták, ami bár nagy gondokat nem okoz a helyszínek küllemében valahogy mégis érezzük, hogy az angliai illetve a normandiai tájak valószínűleg sokkal zöldebbek a sok csapadéktól. Az operatőri munka végig pazar látványt fest és méltó vizuális alátámasztást nyújt a grandiózus történethez.

A The King tehát inkább tekinthető egyfajta XXI. századi Brexit utáni Walesi bárdoknak; kortárs problémákat és kérdéseket próbál visszavetíteni és ezeken keresztül üzenni a mának. Mi is az Egyesült Királyság pozíciója a világban? Van olyan ügy, amiért megéri háborúzni és vért ontani? Mi is a hatalomgyakorlás igazi természete? Vajon V. Henrik is támogatta volna a Brexitet? A legtöbb PC-narratív alkotással szemben viszont ezeket a kérdéseket sokkal értelmesebben és érettebben fogalmazza meg. Bár megmásítja az eredeti történéseket, de nem próbálja meg például a feminizmus, szocializmus, politikai korrektség, gender, nacionalizmus vagy más modern és poszt-modern ideológiák mentén bemutatni a korabeli világot.

Talán így próbálja meg harcba szólítani nézőjét a The King alkotócsapata. Ahogyan William Shakespeare írta az V. Henrik királyban: „Rohamra még egyszer, barátim, egyszer!” (Lévay József fordítása)