A fejlődés lehetőségének a joga alapvetően mindenkit megillet. Az már persze más kérdés, hogy végül ki és hogy mihez is kezd ezzel a lehetőséggel. Különösen igaz ez az alkotói munkásságokra, ugyanis az egyes alkotók bizonyos munkái olykor azért hagynak némi kivetnivalót maguk után. Valami hasonló a helyzet Tarja Kauppinen – A nép igazsága című alkotásával is, ami bár kétségkívül egy érdekes és egyedi alkotás, ugyanakkor helyenként azért hagyott némi kivetnivalót maga után. Azonban most megérkezett a kvázi folytatásnak számító A rendszer ellensége című alkotás.

Igazából elintézhetném az egész kritikát annyival, hogy A rendszer ellensége egy minden tekintetben jobban sikerült alkotás, mint A nép igazsága. Azonban úgy gondolom, hogy ez egyfelől tiszteletlen lenne a szerzővel, akit egyébként valamennyire személyesen is ismerek. Másfelől pedig méltatlan lenne a közönséggel. Ugyanis egy kritika, legalábbis szerintem, csak akkor ér igazán bármit is, hogyha valamennyire ki vannak benne fejtve az adott alkotás különböző dolgai.

Ami talán még így egyeseknek esetleg feltűnhet az az, hogy a két regénynek nem ugyanaz a kiadója. Ennek okára egy alkalommal rákérdeztem a szerzőnél, aki amúgy megjegyzem viszonylag sokszor és sokfelé tart könyvbemutatókat és különböző előadásokat. Ugyan a részleteket nincs felhatalmazásom megosztani, viszont annyit azért elárulhatok, hogy az indok a már sokak által oly jól ismert kreatív nézeteltérés nevű fogalom köré csoportosítható.

Maga a történet nagyjából ott folytatódik, ahol A nép igazsága abbamaradt és bár kissé nehéz lenne spoilerek nélkül beszélni róla, annyit azonban el lehet mondani, hogy a cselekmény több szálon is játszódik, illetve hogy az egész egy kvázi trónviszály köré összpontosul. Valamint a történetnek van egy erős társadalomkritikai vonatkozása is, amelyet a szerző igyekszik humoros, vagy legalábbis annak szánt formában bemutatni. Emellett a könyv egyes fejezetei továbbra is megőrizték az epizódikus jellegüket, vagyis egy adott fejezet egyben egy különálló történet is.

Bevallom személy szerint nálam nem igazán működött az alkotás humora. Szerintem az egyes társadalomkritikának szánt részek sem feltétlenül képesek elérni a kívánt hatást. Állítólag ez a könyv valahol egy kommunizmus/szocializmus szatíra akar lenni, amit egyébként maga az írónő is többször megerősített. Viszont őszintén szólva én nem látom ezt benne, főleg így a Besúgó című sorozat után. Habár tény, hogy az történet egy adott pontján van egy elég félreérthetetlen utalás erre.

Ám az alkotás és úgy egyébként a szerző egyik legjellegzetesebb vonása, hogy rengeteg olyan szót és kifejezést használ, amelyek ugyan valahol még a magyar nyelv részét képezik, viszont manapság már nem igazán vagy akár egyáltalán nincsenek használatban. Habár helyenként olykor még mindig kissé öncélúnak és leginkább fellengzősnek tűnik ez az egész. Azonban A rendszer ellenségében mintha valahogy most jobban sikerült volna megtalálni a megfelelő arányokat, mint annak idején A nép igazságában.

Ugyanakkor van egy dolog, ami persze lehet hogy csak nekem tűnt fel, viszont mindenképpen muszáj beszélni róla, mert egy elég nagy logikai hiba. Méghozzá az, hogyha elfogadjuk azt, hogy az alkotás helyszínéül szolgáló Havasfelföldön mindenki egy velejéig romlott, utolsó, megátalkodott rohadék, amit egyébként az sztorin belül többször is kihangsúlyoznak különböző módokon, akkor ezen logika alapján maga az regény által felvázolt világ, vagy legalábbis Havasfelföld egyszerűen nem tudna működni. Hiszen nem lenne aki például mondjuk növényeket termesztene, vagy boltokat és egyéb vállalkozásokat üzemeltetne vagy eleve két személy sem tudna egymás mellett megmaradni, mert konkrétan azonnal megölnék egymást. Persze az ilyen dolgokon mindig túl lehet és túl is kell lépni. Csak furcsa belegondolni.

VÉGSZÓ
Ahogyan azt már a cikk elején is említettem A rendszer ellensége egy lényegesen jobb alkotás, mint az elődje, A nép igazsága. Ugyan a szériának továbbra is megvannak a maga hiányossága, de még mindig egy egyedi és érdekes alkotásnak számít.