Ha életrajzi filmről van szó, akkor igen sok kivételes darabot sorolhatunk fel, melyek híven tükrözik alanyuk életét és munkásságát. Az utóbbi 7 évben láthattuk, ahogyan egy dadogós király visszanyeri méltóságát a népe előtt (A király beszéde, 2010), végigkísérhettük, hogyan robbantja fel Jordan Belfort a tőzsde világát (A Wall Street farkasa, 2013) és lekövethettük a nyugati parti rap-kultúra fenegyerekeinek felemelkedését (Egyenesen Comptonból, 2015). A sporttörténelem jeles képviselői hivatottak bemutatni azt a megannyi vért és verítéket, melyet rááldoztak karrierük beteljesedéséhez. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó élete viszont korántsem tündérmese.

Tonya Maxene Harding 1970. november 12-én született Portlandben, Oregon államban. Anyjától, LaVona Hardingtól igen kemény nevelést kapott, elmondása szerint nagyon sokszor bántalmazta. Három évesen kezdett korcsolyázni, majd négy évesen Diane Rawlinson edzőnő pártfogolása alatt csiszolta tudását. Anyja pincérnőként dolgozott, és gyakran ő varrta meg lánya jelmezeit a versenyekre. Tonya fiatal éveiben kilépett a középiskolából, hogy a korcsolyázásra összpontosíthasson. A 80-as évek derekától a fiatal sportoló karrierje elkezdett felfele futni. 1986-ban 6. helyezést ért el az amerikai műkorcsolya bajnokságon, 1987 és 1988-ban 5., majd ’89-ben 3. helyezett lett. Ugyanebben az évben megnyerte a Skate America versenyt és 1990-től erős bajnoki pozíciót szerzett magának, de asztmája és influenzás tünetei gátolták a jobb eredmények elérésében.

Az áttörést az 1991-es év jelentette számára, amikor az amerikai bajnokságon sikeresen prezentálta a Tripla Axel ugrást, amely a jégkorcsolyában az egyik legnehezebb művelet, és szintén ’91-ben a világbajnokságon ismét sikeresen abszolválta a forgást, így első amerikai nőként beírva magát a történelembe, akinek sikerült a Tripla Axel. 1994-ben azonban bekövetkezett ama szörnyű esemény, melyen Nancy Kerrigan, Tonya csapattársának lábát a Cobo Arénában egy elkövető viperával szándékosan megsértette, így Nancy-nek vissza kellett lépnie a téli olimpiától. Később kiderült, hogy a támadót Shane Stantnek hívták, akit Shawn Eckhardt, Tonya testőre bérelt fel, hogy szabotálhassa a lány teljesítményét. Eckhardt, Stant és Tonya férje, Gillooly 18 hónap börtönbüntetést kaptak. Később maga Tonya is bűnösnek vallotta magát, ezzel 100 000 dollár bírságot, 3 évi próbaidőt és 500 óra közmunkát akasztva saját vállára. Ezek után bokszkarrierbe kezdett, melynek rövidségét asztmájának tulajdonított. Összesen három győzelmet és három vereséget tudhat magáénak. Jelenleg Washington államban lakik és neveli fiát.

Túl hosszú lenne a kritika, ha minden részletet elárulnánk Tonya Hardingról. Erre remek alkalmat ad a 2017-es Oscar-díj esélyes Én, Tonya című életrajzi film. Mindig is tudtuk Margot Robbie-ról, hogy szépségén felül a filmvásznon is igen csak maga alá söpri a nézőket, ezt most is teljes mértékben eléri. Az Ő főszerepében olyan zseniális karakterfejlődést láthatunk, amely méltó arra, hogy egy komplett életrajzi drámát tudhassunk magunkénak a film megtekintése után. A fiatal színésznő remekül átadja a karakterét, látszik, hogy ismerte és tanulmányozta karakterét. Tonya Harding számos interjút adott a film készítőinek, hogy a lehető leghitelesebb alapot legyenek képesek elkészíteni a történetnek.

A sztori sóját a Tonya és anyja, LaVona közti rideg kapcsolat alakítja hosszú távon. A kis Harding személyiségfejlődésében nagy hatással van anyja komor, szigorú, sokszor túlzottan pöffeszkedő, kritizáló magatartást tanúsító jelleme, kiváltva a nézőből az unszimpátiát. Pszichológiai tény, hogy Tonya karakterének fejlődése javában függött anyjával való viszonyától és a vidéki környezettől ahol felnőtt. A neveltetéstől menekülő 19 éves leány egyből az első szerelem házasságába menekül, ám férje, Jeff Gillooly sem kíméli az erőszaktól fiatal feleségét. A lány személyisége döntő mértékben elhajlik, folyamatosan a szeretetet hajkurássza, melyet rajongóitól meg is kap, beleüldözve magát a dicsőségbe és a sportba, mígnem végül semmi sem marad, amit tisztelhetne. Az anyát játszó Allison Janney lehengerlően alakítja LaVona személyiségét, egyszerűen megfagy bennünk a vér, amikor a színen van, Sebastian Stan Jeff Gillooly szerepében nem igazán erőteljes, de nélkülözhetetlen a sztori alakításában.

A film megvalósítása technikailag és történetvezetésileg is zseniális. Maga a zeneválasztás egy kicsit hétköznapibbá varázsolja a légkört, könnyűzenei stílusával még közelebb hozza az eseményeket a nézőhöz. De nemcsak a zenével érinti meg a közönségét, hanem bizonyos jelentekben a szereplők a kamerán keresztül interaktálnak velünk, érzékeltetve azt, hogy mi is részesei vagyunk a sztorinak. Ugyan az interjú beállítás egész végig elkíséri a filmet, de ezek a kapcsolatteremtő jelenetek nem egy külön részletként, hanem magába a főtörténetbe ágyazottan jelennek meg random módon.

A hátterek, berendezések korhű beállítása, a pörgős párbeszédek és a sporteseményeknél kellően dinamikus kameramozgás kelti a legjobb hatást és segíti a megfelelő atmoszféra kialakítását. Külön figyelemreméltó, hogy az alkotók minden részletre gondosan odafigyeltek. A színésznő kosztümei, az eseményeken megszólaló zenék, mozgásai, cselekedetei a lehető legpontosabb ábrázolást kapták. A mai napig fellelhetőek Tonya Harding versenyeinek videói az interneten, bátran össze lehet hasonlítani a filmmel, mert nagyon hiteles az egyezés.

Az Én, Tonya című filmet három Oscar-díjra jelölték: A legjobb női főszereplő, A legjobb női mellékszereplő és A legjobb vágás kategóriában. Itt megjegyezném, hogy véleményem szerint ebben az esetben az Oscar esélye itt nem a hangulatkeltés zsenialitásában, vagy az érzelmek teljes körű átadásában rejlik, hanem a környezet és a bemutatott világ és események realitásában. Szerintem Margot Robbie ezzel a filmmel kiérdemelte a neki kijáró elismerést, reméljük 2018. március 4. után már egy kis arany szobrocskával kelhet fel otthon ágyából.