Izgalmas őszünk van a mozikban, hosszú idők után a legizgalmasabb, a nyári szezon is elbújhat mellette. Daniel Craig utoljára tűnik fel, mint James Bond, Keanu Reeves tizennyolc év után tér vissza Neóként egy Mátrix filmben, Frank Herbert legendás sci-fije, a Dűne harminchét év után kap újra filmes feldolgozást, ráadásul nem akárki, hanem Denis Villeneuve ül a rendezői székben. Jamie Lee Curtis újra megküzd Michael Myersszel, és nem utolsó sorban előttünk áll a Tom Holland féle Pókember-széria harmadik felvonása, amely könnyen lehet, hogy az eddigi leggrandiózusabb pókkaland lesz, számtalan régi ellenség felbukkanásával (hogy a másik két ügyeletes MCU-szuperprodukcióról szót se ejtsünk). Egy ilyen szezonba ékelődött be a Venom második része, és jócskán fel van adva neki a lecke, hogy egy hétnél is tovább emlékezzünk rá.

Elnézve a filmet, az az érzésem, mintha a Venom 2. – Vérontó meg se próbálna valamiként kitűnni a gazdag mozis felhozatalból, vagy versenyre kelni. Inkább tűnik úgy, mintha Andy Serkis filmje eleve feltartott kézzel ment volna a csatába (az alig több, mint 80 perces tiszta játékidő már önmagában gyanús volt). Természetesen ez a box office adatok alapján kicsit sem látszik, a Venom a 90 millió dolláros nyitóhétvégéjével a pandémia harmadik legsikeresebb nyitányát produkálta, arról nem is beszélve, hogy a világjárvány kitörése óta az első sequel, ami lekörözi az első filmjét. Pénzügyileg tehát mindenképpen siker lesz a film, ami alapján felmerül a kérdés, hogy mégis minek törjék magukat, ha ennyi bőven elég?

Pedig az általam felsorolt többi blockbusterrel egyetemben ennek is megvan az aduásza, amivel több lehetne, mint egy futószalagon gyártott képregényfilm, és ez az aduász a Vérontó (vagy Mészárszék, ezt meccseljék le egymás között a gyíkok) névre hallgat, akinek a szerepe még egy ilyen csonka, Pókemberétől megfosztott univerzumban is izgalmas – lehetne, mivel, hogy semmit érdemit nem kezdtek a karakterrel. Kár, mivel Woody Harrelson egy szadista sorozatgyilkos szerepre, amit láthatóan élvezett is, és kurva jól is áll neki a szerep, de egyszerűen nem kapott elég mozgásteret a karakter, hogy kiteljesedjen. De ez nem csak vele van így: sajnos a film másfél órája alatt minden csak fekete és vörös festékkel van felfröccsentve a falra, mindenfajta cizelláltság és árnyalás nélkül. Értem ezalatt a különböző karakterek közötti relációkat.

Alapvetően már az Eddie (Tom Hardy) és Cletus Kasady (főgenyánk félig alliteráló polgári neve) közötti, nagyobbacska múltra visszatekintő viszonya zavarosan és izzadtságszagúan van ábrázolva, de az Eddie és Venom, Eddie és Anne (Michelle Williams), valamint a Cletus és hasonlóan őrült barátnője (Naomie Harris, aki csak úgy egy szuperhős, mert miért ne, habár ebben a világban még nem volt példa hasonlóra) közötti konfliktusok és karakterdinamikák is nagyon hanyagul vannak odakenve a vászonra, gyakorlatilag valós konklúzió nélkül.

Szándékoltan vagy szándékosság nélkül, a Venom sztorija teljes alibi, csak hogy türelmetlenül megágyazzon a két eszelős szörnyeteg gigászi erőpróbájának. Abban az esetben, ha Serkis szándékosan faragott egy igazi guilty pleasure-t, egy zabolázatlan b-filmet Pókember két ikonikus ellenlábasának történetéből, akkor a film kérlelhetetlenül őszintén áll a nézői igényekhez. Az mindenféleképpen elismerendő, hogyha hagyod felzabáltatni az agyadat a szimbióták által, és figyelmen kívül hagyod az ostoba fordulatokat és blőd egysorosokat (Naomie Harris szövegei nagyon kínosak) akkor a Venom egy veszettül szórakoztató filmes hullámvasútként elfunkcionálgat, ahol egy fekete és vörös nyálkás mutánsvarangy dobálja egymást egy katedrális falának.

Filmként egyáltalán nem rossz, de ha már ott virít az a tizennyolcas karika, igazán túltolhatták volna az erőszakorgiát, mert talán megbotránkoztatóbb jeleneten kívül (amiből nem is látunk sokat), nem igazán indokolt ez a korhatár-besorolás. A Venom 2. – Vérontó megpróbálkozik saját legendáriumának építésével, de az egész úgy hat, mint mikor a hat éves én gyorsan le akarja tudni a finomfőzeléket, hogy minél hamarabb jusson el a desszertig. De legalább utóbbi finom, hogyha önmagában nem is tudsz jóllakni tőle. Az viszont mégiscsak fájó, ahogyan elpazarolták a Marvel fanatikusainak egyik közönségkedvenc karakterét erre a filmre. Mert az biztos, hogy Vérontó egy ötfogásos (agy)lakomát érdemelt volna, de ennyivel kellett beérnie.