Decemberben megjelent a közönség által már várva várt Witcher/Vaják széria, ami új löketet adott (most már lehet így nevezni) az egész franchise-nak. Mint tudjuk, a Witcher univerzum alapját a lengyel fantasy író, Andrzej Sapkowski könyvsorozata adja. A Netflix remekművének megjelenése után ezen könyvek hipp-hopp eltűntek a polcokról annyira megugrott az érdeklődés irántuk. És természetesen ugyanezt a(z újult) fellelkesedést élvezte a Witcher videojáték trilógia is a sorozat megjelenése körüli időszakban.

Kiváltképp annak 2015-ös záróepizódja. A játékokat megalkotó CD Projekt Red pedig nem is volt rest meglovagolni a sorozat népszerűséghullámát. Ez olyannyira jól sikerült, hogy 5 évvel a megjelenés után rekordszintű játékosszámmal büszkélkedhetett a játék kb az összes platformon. Én sem maradtam ki és a sorozat hangulatán felbuzdulva ismét elővettem fakó hajú kománk végső kalandját. Lássuk, hogyan is állja meg a helyét ennyi év távlatából az egykoron zsáknyi díjat besöprő szörnyvadászda, hiszen ily hosszú idő eltelte után sok játék esetén csak az emlékek szépítik meg az élményeket. Rajta hát!

Magam is meglepődtem, hogy egy többéves játék esetében ezt tudom mondani, de a Witcher 3 egyik legnagyobb előnye még most is a látvány. A megjelenítés egyszerűen még mai szemmel nézve is pazar. Ennek csimborasszója pedig maga a világ, a környezet megfestése. A hatalmas térképen változatos terepeken bandukolhat végig a játékos: a bűzlő, gőzölgő mocsártól kezdve, a háború következtében lepusztult mezők és falvak során keresztül, havas hegyek között, vidéki tanyákon át, nyüzsgő nagyvárosok forgatagában, ősi romokig szinte mindenhol megfordulunk amit egy fantasy világtól el lehet várni (na jó, sivatag az nincs).

A sokszínű táj minden egyes területe pedig mind ennek megfelelő képi világgal van megáldva. A mocsarakban apró pamacsokban száll fel a rothadásszagú gázfelhő, az elhagyott harctéren hullák hevernek szerteszét, a hegyekben hó és metsző szél tombol, a tanyák környékén földművesek tesznek-vesznek, a városokban pedig koldusok és rablók kuporognak a sikátorokban, míg a piactéren gazdag polgárok és utcai muzsikusok csapják a zajt. A változatosság mellett pedig bárhol is járunk, pontosan ugyanolyan átgondoltnak és kidolgozottnak érezzük a világot.

Mindezt pedig egy olyan háttéruniverzum támogatja, amilyenhez foghatót eddig keveset láttunk. Persze ez alapvetően Sapkwoski érdeme, de a fejlesztők művészi alapossággal ültették át a hangulatot a monitorokra is. A Witcher valóságában, még egy dark-fantasyhez képest is árnyaltabbak a viszonyok. Ez egy kegyetlen, szürke világ, aminek lakosai csak magukkal, vagy közvetlen környezetük boldogulásával foglalkoznak és az ehhez vezető úton bármire képesek. Elszomorító, de egyben hihető is ez a kép és talán ez az egyik legmegkapóbb eleme az egész játéknak.

Na és természetesen széles e világon szinte mindenkinek van valami nyűgje, kérése, óhaja, sóhaja. Az eleve nem éppen rövid fő történeti szál mellett egy rakás mellékes tevékenység található a térképen kószálva. Egyesek ügyes-bajos problémáit megoldva, ősi vaják testvériségek felszerelését hajkurászva, a helyi eseményekbe, politikába beavatkozva lehet elütni az értékes játékidőt. Na és persze ott vannak a legfontosabbak: a witcher megbízások, hiszen mi mást csinálhatna egy szörnyvadász, mint a szörnyekre vadászást, ugye? Tehát tennivaló akad rendesen.

De azt sem árt megemlíteni, hogy amennyire ez a játék előnye, legalább ugyanannyira hátránya is. Mint minden „open-world” játéknál, a fent vázolt mellékküldetések többsége – akárki akármit mond – itt is igazából töltelékként szerepel a játékidő kihúzására. És mint olyan, ezek általában néhány nagyon sztenderd sablon variálásából állnak. Bár dicséret illeti a CDPR alkotóit, hogy mindegyik mellé igyekeztek valami kis sztorit költeni, tényleg ritkán találkozunk két kotta ugyanolyan mellékfeladattal, de a lényeg azért kb. mindig ugyanaz: menj ide, a witcher érzék segítségével keress nyomokat, kövesd őket, harc, jutalom. Vagy menj ide, verd le, öld meg, vedd el tőle, vidd vissza. És így tovább, mint általában a szerepjátékokban.

A játékfolyam összképén pedig tovább ront az a szintén stílusra jellemző betegség, hogy ezek a küldetések erősen megszakítják a fő történeti szál menetét. Így annak feszítettsége, húzása, fordulatai és hangulata nem tudnak olyan mértékben érvényesülni, ahogy azt az írók – legalábbis én úgy gondolom -, hogy szerették volna. Habár vannak nagyon érdekes, több küldetésen átívelő, szépen kidolgozott mellékágak is, de többségük csupán egyetlen küldetés erejéig tartó, szinte kötelező mód teljesítendő kiegészítő tevékenység, melyek miatt folyamatosan megakad a mese lendülete (hiszen ha a javasolt szint alatt futsz neki egy sztoriküldetésnek, akkor véged, így lényegében kénytelen vagy mindent megcsinálni).

Kár érte, mert a Witcher 3 története valójában egész jó. Nem alkot feltétlen kiemelkedőt, hiszen jó pár fordulat előre kiszámítható, még a szabadon választható döntések ellenére is. Ezeknek a döntéseknek egyébként nagy szerepe van a sztori alakulásában és gyakran nem is tudjuk meghatározni mi is a jó, vagy a rossz döntés (mert valójában csak két rossz van szinte minden alkalommal) és az adott pillanatban kiszámítani sem tudjuk később milyen következményekkel fog az bírni. Ezzel együtt pedig azt mondom, hogy a cselekmény kifejezetten élvezhető és érdekes tud maradni egészen a zárásig és az egész rendszer ad egyfajta plusz izgalmat neki.

A történethez továbbá remekül hozzájárulnak a nagy gonddal megírt karakterek, akik kellően érdekessé, sőt, bizonyos esetekben szerethetővé tudnak válni a játékos szemében ahhoz, hogy a játék, vagy a sztoriszál végéig érdekelje is a sorsuk. A karakterekhez pedig hozzátartozik a fenomenálisan sikerült szinkronmunka is, ami úgy gondolom az elmúlt években talán egyik legmeghatározóbb elemévé vált a videojátékoknak. Ebben pedig csillagos ötösre vizsgázik a Witcher 3, hiszen a színészek teljes beleéléssel végzik a munkájukat. Látszik, hogy erre nagy gondot fordítottak.

A játék legeslegnagyobb erőssége szerintem azonban mégis csak a harcrendszer. A lengyel szakik ezen a téren aztán abszolút odatették magukat és sokat fejlesztettek a korábbi részek kissé suta vívórendszerén. Megtalálták a tökéletes egyensúlyt a látványos és könnyen kivitelezhető akció és a gondolkodást, taktikát igényló kihívás között. Ennél jobban kibalanszírozott harcrendszert talán csak a 2018-as Spider-Man játékban láttam. A harc viszonylag gyorsan kitapasztalható, hiszen nem túl bonyolult. Van egy védekezőállásunk, amivel folyamatosan hárítani tudjuk a ránk irányuló támadásokat, ami klassz, de önmagában nem sok.

Akkor fogunk igazán jól járni ha a tökéletes pillanatban emeljük védekezésre a kardot, mert ekkor megakaszthatjuk támadónk lendületét és egy azonnali riposzttal magunkhoz ragadhatjuk az előnyt. Emellett operálhatunk a kitérés technikájával is. Ebben az esetben – már amennyiben jó pillanatban ugrunk el – ahogy ellenfelünk elveszti az egyensúlyát mikor kardja nem ott ér minket, ahol gondolná, mi a két különböző erősségű támadás segítségével gyorsan saslikká változtathatjuk őket. Szóval a harcrendszer alapvetően nem összetett de jól űzni csak hosszú órák gyakorlása után tudja az ember.

Akkor viszont hihetetlenül buli ahogy a különböző támadásokat és jeleket (varázslatok) összekombózva csikarjuk ki a programból a brutál kivégzéseket, amik ráadásul durván naturálisan vannak ábrázolva. A játékmenethez igazodó zenei aláfestés pedig csak még inkább meghozza a harci kedvet és még a sokadik szintet taposva is előszeretettel huppanunk le Roach/Keszeg hátáról egy kis szörny- vagy épp banditaszeletelés kedvéért. Azonban ha már szó esett a nyílt világú játékok egyik tipikus rákfenéjéről, sajnos egy másikat sem sikerült a WItcher 3-nak sem elkerülnie. Név szerint, hogy bugok és glitch-ek garmadájával lehet összefutni.

Ezek az egyszerű, megmosolyogtató apróságoktól, mint például furcsa pozícióba tekeredett hullák, rendellenesen mozgó NPC-k, egészen a játékélménybe belerondító (falba, padlóba belesüllyedő, interakcióra nem reagáló karakterek), vagy a küldetést ideiglenesen, akár végérvényesen hazavágókig terjednek (egy szkript nem indul el, egy karakter nem hajlandó követni/elvezetni valahova, stb). Szerencsére az utóbbi kategóriából azért csak nagyon kevés van és egy korábbi mentés visszatöltésével szinte mindig megoldhatóak. De ettől függetlenül nem szép.

A játék legnagyobb negatívumát szerintem azonban nem is egy játékelem, hanem a kilométeres hype-vonat okozza, amire ráültették anno. Nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül, de a Witcher 3-at olyan tömeghisztéria vette és veszi még most is körül, ami egész egyszerűen már-már vallásos imádathoz hasonlítható. Ennek következtében már a megjelenés előtt ‘minden idők legjobbja’, illetve az ‘évtized szerepjátéka’ plecsnikkel illették. Aztán megjelent a játék és csillagokba is repültek az értékelések, melyek nagy részében meggyőződésem, hogy azért közrejátszott ez a rajongásfaktor is. Őszinte leszek, engem soha nem kapott el ilyen szinten a Witcher-láz, egészen a sorozat végignézéséig. Ezért is voltam kíváncsi, hogy most ugyanazt látom-e vele kapcsolatosan mint korábban.

És azt kell mondjam, hogy nagy mértékben nem változott a véleményem. A Witcher 3 egy jól összerakott játék, egy fantasztikus alapanyagra épített, remek iparosmunka, sok pozitívummal és ezzel szemben pár buta negatívummal is. A probléma az, hogy ez a játék, de valójában egy játék sem tud ilyen mértékű elvárásoknak és ilyen komoly jelzőknek megfelelni (valószínűleg ezért leshetjük Half-Life 3 megjelenését is). Amit ezzel szemben nem tagadhatunk el a CDPR-tól az viszont az, hogy tényleg szívüket-lelküket beletették a fejlesztésbe. Na meg a párját ritkító és példaértékű hozzáállás a közönséghez. Ingyenes DLC-k garmadája, rajongói programok, odafigyelés a véleményekre, folyamatos akciók…ez mind jellemző rájuk. Hatalmas piros pont.

Konklúzió: A Witcher 3 egy jó szórakozást nyújtó, érdekes karaktereket felvonultató, korrekt történettel rendelkező, remek játékelemekkel ellátott és a háttéruniverzumnak köszönhetően kifejezetten egyedi hangulatú játék, mely rendkívül hosszú időre le tudja kötni az embert. De közel fél évtized elteltével és sokkal jobban ráhangolódva a témára is azt mondom, hogy a megjelenés környéki kijelentések túlzóak voltak. Jó játék, de nem „GOAT”, hanem egy patentül elkészített open-world akció-RPG. Annak minden előnyével és hátrányával együtt. Minden fenti savazás ellenére kötelező darabnak tekintheti mindenki aki szereti az ilyen stílusú címeket.