Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy a jó vígjátékokból és főleg a jó akcióvígjátékokból kevés van. Ráadásul ezek legtöbbje valamiért egy és ugyanazon sémára épít: adott egy igazi megállíthatatlan vérprofi, aki puszta kézzel akár százakat öl meg, és mellé az ügyeletes balfék, aki általában akadályozza a dolgok pozitív alakulását. A balfék feladata tehát igazából nem más, mint hogy humort vigyen a kemény zúzásba és ellensúlyozza partnere profizmusát. Az utóbbi idők hasonló jellegű alkotása a Rendes fickók is ezt a jól ismert receptet sütötte jó ropogósra és vált meglehetősen sikeressé (bár személy szerint nem estem hanyatt tőle). Rawson Marshall Thurber, a Családi üzelmek rendezője viszont úgy döntött, hogy némi csavart visz ebbe a klasszikus felállásba, és a pankrátorból lett Dwayne „The Rock” Johnsont és a komikus szerepeiről híres Kevin Hartot dirigálva rúgja rá az ajtót a poénokra és akcióra szomjazó közönségre.

Kiből lesz a cserebogár?
A Központi Hírszerzés története egy gimnáziumban indul, ahol a végzős Calvin Joyner (Kevin Hart) számára tanárai és diáktársai is nagy jövőt jósolnak. Ezzel szemben a túlsúlyos, fogszabályzós és balfék Robert, (Dwayne Johnson) diáktársai gúnyolódásának állandó célpontja. Calvin viszont egy alkalommal igazi irgalmas szamaritánusként segít a megalázott Robertnek. Az évek telnek-múlnak, Calvin pedig egyszerű könyvelőként helyezkedik el. Kapcsolata diákkori szerelméből lett feleségével sem a régi, és bizony a szaltó se megy már úgy, mint a ballagáskor. Az élet azonban összehozza az egykori ügyeletes lúzerrel, aki igazi Herkulessé vált az elmúlt 20 évben, és nem mellesleg a Központi Hírszerzésnél dolgozik. Robert a CIA érdeklődésének középpontjába kerül, gyilkossággal és hazaárulással vádolják, és ezáltal Calvin unalmas élete is alaposan felpörög. A suli menője és örök vesztese most helyet cserélnek, miközben a tét nem más, mint a világ megmentése.

Rock&Hart
Legyünk őszinték; akármennyire is úgy tűnik, hogy ez a felállás egy lerágott csont, (vicces afro-gyerek mellett a kemény öklű szuperhős) a fentebb vázolt szerepcserés csavar sokat dobhatott volna a filmen, de ez nem így történt. A Központi Hírszerzés legnagyobb hibája a fantáziátlanság, ami számomra már a címben is megnyilvánul…”ha Rock a Központi Hírszerzésnél dolgozik, hát akkor a cím is legyen Központi Hírszerzés”…igazán eredeti ötlet. A film humora ugyanilyen fantáziátlanságban szenved; a legtöbb poén forrása a pénisz, a pisi-kaki szintű poénok, valamint az, ha valaki nemet mond, azt igennek fogadjuk el. Persze a nagy számok törvénye miatt akad egy-két mosolyogtató pillanat (pl. a párkapcsolati tanácsadós jelenet számomra kifejezetten vicces volt), de ettől függetlenül a majdnem kétórás filmet, amit vígjátéknak szántak, jórészt balta arccal ültem végig, vagy kínomban már sírtam az erőltetett „szarós”-vicceken. Ez azért is baj, mert a két főhős egyike sem rossz színész! Rocknak igenis jól állna a laza komikusi szerepkör, miközben sziklakeménységgel osztja a pofonokat, Hart pedig szintén meggyőző lenne az ügyefogyott könyvelő bőrében. Egy megfelelő szöveg és forgatókönyv segítségével ez a páros akár brillírozhatott volna, de nem ez történt. Szerencsétlenek láthatóan élvezték a forgatást, de nem tudom, mennyire fogják élvezni a filmről érkező kritikákat (én is élveztem a gimis fiúöltözőben folyó állatkodást, de moziba azért nem küldeném, ami ott történt).

Pankrációt a népnek!
Ha már a humor nem az igazi, akkor legalább a bunyó lehetne az. DE NEM! Félreértés ne essék, nem rossz, amit a vásznon látunk, de Rock mégiscsak egy pankrátor. A WWE-s múltja ellenére a film küzdőjelenetei meglehetősen szét vannak vágva, már-már az Elrabolva filmek kapkodását  idézve, ami az öreg Liam Neesonnél érthető, de Rocknál? Annyira azért talán nem öreg a fószer, hogy ne tudna egy pár szép mutatványt demonstrálni nekünk. Mindegy… Ettől függetlenül talán a Központi hírszerzés akciójelenetei tekinthetőek a legnagyobb pozitívumnak a filmmel kapcsolatban, de ez egy akció-vígjáték esetében csak félmunkát jelent.

A Központi Hírszerzés alkotói azért próbálkoznak. A zenehasználat helyenként nagyon telitalálat, és pár mellékszereplő felbukkanása is okozhat kellemes meglepetést (főleg a Breaking Bad és A kém rajongóinak, valamint azoknak, akik Thomas Kretschmannt nem csak mint II. világháborús német tisztet szeretik). Az alkotók még valamiféle gyenge tanulságot is próbálnak levonni egymás és saját magunk elfogadásával kapcsolatban, de ne várjunk semmi világmegváltóan újat. Ezenkívül tényleg vicces volt túlsúlyos gimnazistaként látni a jelenlegi szuper-pankrátor Rockot (Rock arcát egy dublőrre másolták rá).

The End
A Központi Hírszerzés mérlege összességében egyáltalán nem mondható pozitívnak, bár jó kezekben könnyen lehetett volna egy szórakoztató, jópofa, akár többször nézős akció-komédia is. Ha korábban azt írtam, hogy a Rendes fickók nem a legjobb, visszavonom. Ehhez a filmhez képest valóságos mestermű. Ha könnyed, laza kikapcsolódásra vágytok, inkább Russel Crowe-t és Ryan Goslingot válasszátok, mint Johnsont és Hartot… már ha rendes fickók akartok lenni.