Értekezésünk tárgya a legsűrűbb, a filmművészet számára a legtöbb újítást hozó érában, az 1950-es évektől az 1970-es évek végéig terjedő modernizmus korszakában, 1963-ban került bemutatásra, tehát 55 éve. Ha Federico Fellini Nyolc és 1/2 című filmjének megtekintéséhez kéne okostelefonokra „komponált” ajánlót, kedvcsinálót írnunk, az szerzőnk olvasatában így festene.

Az 1960-as években az új hullámok és a szerzői film évtizedében a rendezők sorban forgatják trilógiáikat. Három önálló filmalkotásban elemzik a háború után felnőtt fiatalok helykeresését, illúzióvesztését, a modern kori ember elmagányosodását, elidegenedését. Ilyen filmtrilógiákat készít többek között Antonioni, Bergman és Federico Fellini is. Az olasz mester ekkor készült három jelentős alkotása pályájának tematikus felosztása szerint a „gyónás” trilógiájaként értelmezhető. A rendező meggyónta hogyan vált szellemi értelemben züllötté, korábbi értékeinek árulójává, mint újságíró (Az édes élet, 1959), hogyan válik hipokritává, nevetségessé a kispolgári szemlélet a fogyasztói társadalomban (Boccacio 70 filmantológia epizódja: Doktor Antonio megkísértése 1960), hogyan használ és manipulál mindenkit egy filmrendező a környezetében, hogy filmet készíthessen (8 és ½, 1963). Mintha a valóságban csak áruló, szélhámos lenne, a hűség, a szeretet a fantázia világában valósul meg. Az édes élet elkészülte után Fellini egészsége megromlott, s orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett el körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a 8 és ½ a filmtörténet első önvallomásává.

A történet szerint Guido (Marcello Mastroianni), a filmrendező visszavonul egy magánklinikára, szeretne elbújni a világ elől, ám minden kísérlete kudarcba fullad. Nemcsak felesége és szeretője üldözi folyvást, hanem az a rengeteg ember is, aki tőle vár újabb munkát, egy következő, lehetőleg ismét nagy sikerű filmhez. A zseniális ötlet várat magára, helyette álmok, gyerekkori szorongások gyötrik. Képzeletében megjelennek mindazok a nők, akik valamilyen szerepet játszottak az életében. A felszínen láthatóan csupán arról van szó, hogy egy alkotó válságba kerül, s nem képes új művét elkészíteni. Valójában azonban a filmbeli rendező történetén keresztül Fellini egyrészt saját maga, az olasz értelmiség és nemzedéke morális értékválságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt, s azt sugallja, hogy külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk.

E film volt az első a „fellinisen bonyolult” alkotások közül: annak idején sokan nem is értették szimbólumait, utalásait és csapongó történetmesélését is értetlenség fogadta világszerte. Mindenesetre ettől kezdve Fellini munkáiban a látvány válik elsődlegessé, de nem feltétlenül öncélúvá. A 8 és ½ összefoglalása a Fellini-univerzumnak. Ott van a film végén mindenki a filmrendező főhős életéből, a szülők, a tanárok, a nők, a feleség, a szeretők stb. fehér ruhában, a cirkuszi manézsban körbe futva azt teszik, amit Guido kér tőlük. A film 1963-ban Moszkvában megkapta a fesztivál nagydíját, az 1964. évi Oscar-díjak átadásán pedig elnyerte a díjat a legjobb jelmeztervezésért, valamint jelöléseket kapott a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban.

A cikksorozat korábbi részei:

1. Amélie csodálatos élete

2. Ponyvaregény

3. Hős

4.  A Faun labirintusa

A képek forrása IMDb.