Tizennégy évet kellett várnunk arra, hogy Mr. Irdatlan és családja ismét akcióba lendüljön. Azóta elég sokat változott a filmipar, és egy szuperhősös film már közel sem számít akkora durranásnak, mint régen. Vajon megérte a Pixarnak ennyit várni A hihetetlen család folytatásával?

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az első rész befejeződött: a Parr család szembekerül az Aknakukaccal, azonban nem sikerül elkapniuk, és közben a város egy jelentős részét sikerül lerombolniuk. A kormány emberei természetesen kiakadnak emiatt, mindennek tetejébe pedig felfüggesztik azt a programot, ami eddig védte a szuperhősök személyazonosságát. Miután a Szilánkkal való összecsapás során megsemmisült a házuk, Mr. Irdatlannak és családjának egy olcsó motelben kell meghúznia magát, amíg a dolgok rendeződnek. Ekkor kerül a képbe Fridzsiman, akinek ajánlatot tett a Deavor-testvérpár, a DevTech nevű cég tulajdonosai. Miután felkeresik őket személyesen, előadják a tervüket, melynek célja a szuperhősök iránti bizalom visszaállítása a társadalomban, és erre a feladatra Nyúlányka a legalkalmasabb. A korábbi szerepek felcserélődnek: míg Helen újra üldözheti a bűnözőket, addig Bob kénytelen vigyázni a gyerekekre. Eközben feltűnik a színen egy új gonosztevő, a Démonitor, aki a technológia segítségével akarja átvenni az irányítást az emberek felett.Joggal merülhet föl a kérdés az első rész rajongóiban, hogy miért kellett ilyen sokáig várni a folytatásra? Elvégre addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és A hihetetlen család a mai napig a Pixar egyik legnépszerűbb alkotása. De aki ismeri a stúdiót, az jól tudja, hogy csak akkor állnak neki egy új animációs filmnek, ha elég magabiztosak a koncepció eredetiségét és a forgatókönyv minőségét illetően (volt már rá példa, hogy félúton kukáztak egy komplett filmet, mert nem találták elég jónak). Lehet, hogy Brad Bird rendezőben mostanra érett meg az ötlet, hogy folytassa a Parr család kalandjait. Csakhogy közben átéltük a szuperhősös filmek felemelkedését, kezdve Nolan Batman-trilógiájával, majd a Marvel és a DC filmes univerzum kiépülésével. Kérdés, hogy a második rész vajon meg tud-e felelni az évek alatt felgyülemlett elvárásoknak, és tud-e újat mutatni a szuperhős-filmek tengerében.

Nos, igen is, meg nem is. Maga az alapkoncepció nem sokat változott: ismét feltűnik a színen egy főgonosz, akivel szemben a hősöknek össze kell fogniuk. Vagyis aki arra várt, hogy a Pixar most fogja feltalálni a spanyolviaszt, az valószínűleg csalódni fog. Minden más területen viszont bőven hozza az első rész színvonalát a film. Az akciójelenetek még mindig ötletesek és látványosak, a poénok továbbra is ülnek, és az előd utánozhatatlan stílusa is jelen van. Amiben viszont tényleges változás történt, az az, hogy milyen irányba vitték tovább a karaktereket.Ahogy azt már a bevezetőben leírtam, szerepcsere zajlott le a Parr családban: Bob otthon marad a gyerekekkel, míg Helen ismét szuperhősként dolgozhat. Sokan tartottak tőle, hogy ezzel a lépéssel a film beleesik az olyan klisékbe, mint pl. „amint anyu kiteszi a lábát otthonról, apu kezei alatt összedől a ház”. De szerencsére szó sincs erről, Bob a kezdeti nehézségek ellenére minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy boldoggá tegye a gyerekeit (még ha ezek a kísérletek néha félre is sikerülnek). Az ő konfliktusát ezúttal az adja, hogy ugyan nem meri bevallani magának, de tudat alatt irigy Helenre, hogy ismét a régi szép időket éli és hősködhet, míg ő a háztartást vezeti. Helent más aggasztja: úgy érzi, hogy az egész terv a szuperhősök megkedveltetésére valójában csak porhintés, és a tényleges munka, a bűnözők üldözése közben elsikkad. Illana egyre nehezebben tudja összehangolni a szuperhős énjét a magánéletével, és emiatt egyre több feszültség éri. Furi pedig egyre több galibát okoz a folyamatosan napvilágra kerülő új képességeivel. Talán Will az egyetlen, aki nem sokat változott az első részben látott énjéhez képest. A mellékszereplők, mint Fridzsiman és Elza továbbra is nagyszerűek, és a főgonosz, a Démonitor is egy érdekes figura, a fejlett technológia rossz célokra használása pedig manapság különösen aktuális téma.

Tizennégy év alatt elég sokat fejlődött a CGI-animáció, ennek megfelelően A hihetetlen család 2 látványvilága össze sem hasonlítható az előddel. A karakterek rendkívül részletesek, a robbanások és egyéb effektek nagyon látványosak. A különböző hanghatásokat szintén nem érheti panasz, Michael Giacchino pedig ismét kitett magáért, és egy igazán lendületes soundtracket sikerült alkotnia.Megérte-e ennyit várni a folytatásra? Akinek tetszett az első rész, annak mindenképpen, ők garantáltan jól fognak szórakozni. Egyedül azok lehetnek csalódottak, akik valami újdonságra és formabontóra számítottak. Én mindenesetre nagyon élveztem A hihetetlen család 2-őt, de azért remélem, hogy nem kell újabb tizennégy évet várnunk a folytatásra.