Politikai korrektség: eredetileg azért indult, hogy egy olyan kifejezésmódot találjon ember és ember közti kommunikációban, ami minimalizálja az ellentéteket és a súrlódásokat. De tényleg betölti ezt a funkciót a PC? És hogyan hat mindez a filmiparra és a filmművészetre?

Tiszta vizet a PC poharába!
Eredeti tartalmát tekintve a politikai korrektséget, avagy a PC-t (political correctness) egy abszolút pozitív üzenetet hordoz. Az, hogy úgy fejezzük ki magunkat akár írott szövegben, akár szóban, akár filmben, hogy azzal ne sértsünk meg semmilyen embercsoportot önmagában véve abszolút értékelendő, ugyanakkor meglehetősen utópisztikus is. A politikai korrektség fogalma ugyanis megkülönböztet egymástól korrekt és inkorrekt felfogást. Ez utóbbiba tartoznak az olyan fogalmak, kifejezések vagy ábrázolásmódok, amik bizonyos faji (nem helyes kifejezés, mert csak egy emberi faj van), vallási, etnikai, szexuális vagy politikai csoportot, személyeket sértenek, rájuk offenzívan hatnak. Ez számos esetben könnyen belátható egy normális gondolkodású ember számára. Egy feketére nem mondjuk azt, hogy nigger vagy majom, egy muzulmán embert nem nevezhetünk terroristának pusztán a hite miatt, és egy homoszexuális férfit sem buzizunk le. A helyzet azonban nem mindig ennyire kristálytiszta. A magyar nyelvben a néger szó, hagyományosan egy neutrális kifejezés, ami pusztán arra utal, hogy az illető afrikai és színes bőrű. Újonnan viszont már ez a kifejezés is inkább kerülendővé vált. Máskor viszont éppen egy eredetileg sértő kifejezés is válhat teljesen bevetté és elfogadottá. A germán népek megnevezésére a magyar nyelv a német kifejezést használja, ami annyit tesz, néma, vagyis beszédre képtelen. Könnyen belátható tehát, hogy kissé önkényes és a legkevésbé sem objektív eldönteni, hogy sértőnek tartunk-e egy adott szót vagy kifejezést. A filmben és az irodalomban pedig ez különösen így van.

Feketén-fehéren
Egykoron, a klasszikus hollywoodi mozgókép korszakában egyáltalán nem számított divatnak, hogy afro-amerikai színészeket lássunk a vásznon. Elég csak felidézni D.W. Griffith Egy nemzet születése című opuszát, ahol többségében feketére maszkírozott fehér színészek alakították a színes bőrű karaktereket. Az pedig csak hab a tortán, hogy Griffith igazi hősei a Ku-Klux-Klan fehér csuklyás „lovagjai” voltak, akikre ma már inkább Amerika első terroristáiként asszociálunk. A rajzfilmekben is előszeretettel ábrázolták a feketéket degradáló módon, elég csak a Tom és Jerryre vagy a Loony Tunesra gondolni. Amikor ezeket a rajzfilmeket DVD-n is megjelentették, a kiadók végül amellett döntöttek, hogy nem vágják ki a rasszista tartalmú részeket sem, hisz az éppen annak a tagadása lett volna, hogy valaha az USA-ban is mindennaposnak számított az efféle prezentáció.A ’60-as évek polgárjogi mozgalma viszont ebben is változást hozott, amikor 1964-ben Sidney Poitier első színesbőrű férfiként vehette át az Oscar-díjat a Nézzétek a mező liliomait főszerepéért.

Mára viszont a filmipar szereti a vízzel együtt a gyereket is kiönteni a lavorból, ha politikai korrektségről van szó. Tarantino Django elszabadul című filmje sajátosan mutatja be az amerikai polgárháború előtti déli államok kegyetlen rabszolgatartását, melynek a niggerezés is megrázó, de hiteles része. A fehér bőrű riporter az interjúk alatt még csak idézni is vonakodott azt a bizonyos N-betűvel kezdődő kifejezést, mire Samuel L. Jackson megtagadta a választ a feltett kérdésekre. Spike Lee, a feketékről szóló gettó-filmek (azaz a New Jack Cinema) úttörője is közönséges rasszista gyűlölködésnek nevezte a Django-t. Tarantino korábbi filmjeiben sem vonakodott attól, hogy akár fekete-karakterei is önfeledten niggerezzenek (lásd a Ponyvaregény). Ez talán formabontónak számít, a valóságban azonban a feketék (főleg a rapperek) csuklás nélkül használják a nigger szót egymás között, mint egyfajta bennfentes kifejezést, amit fehér embernek érdemesebb kerülnie. Magyar filmek közül a hazai rasszizmust bemutató Veszettek igyekezett kerülgetni a forró kását, ahol a cigányokat következetesen végig „telepinek” hívták.

Hisztéria helyett hisztória
A történelmi filmekben még jobban tetten érhető, amikor a filmesek mai modern eszméket igyekeznek visszavetíteni olyan korszakokba, amikor ezek az ideológiák még nem voltak maguktól értetődőek. A hollywoodi filmek (ahogy a marxista történetírás is) előszeretettel tekint pozitív hősként a Római Birodalom ellen fellázadt rabszolgákra, mint például Spartacusra is. Gondoljunk akár Kubrick 1960-as klasszikusára vagy a közelmúltban készült sorozatra, Spartacus figurája egyfajta előképe a szabad, liberális társadalomért harcoló szabadságharcosnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a Római Birodalomban a rabszolgaság léte annyira magától értetődőnek számított, mint az, hogy ma áramot használunk. Az ókor legszabadelvűbb gondolkodói sem érveltek soha a rabszolgaság megszüntetése mellett, hiszen ez teljesen átírta volna az addig fennálló társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedést. A legtöbb rabszolgatartónak ezenkívül saját érdekében állt, hogy rabszolgáival megfelelően bánjon. Bár jogában állt velük bármit tenni (megölni éppúgy mint felszabadítani), a gazdák többsége igyekezett megfelelő ellátásban részesíteni a tulajdonának számító embertársait. Spartacus és rabszolgatársai nem azért lázadtak, mert a szabadság és a tolerancia magasztos eszméje vezérelte őket, hanem mert elsősorban maguknak akartak jobb életet, több vagyont és persze bosszút kívántak állni a szabad polgárokon. Ennek eredményeként gyilkoltak, fosztogattak, erőszakoltak és önbíráskodó módon léptek fel a rómaiakkal szemben. Crassus fellépése tehát a római társadalom szempontjából abszolút indokolt volt Spartacus serege ellen.

Hollywood ezenkívül szereti a történelmi korszakokban élt embereik bőrszíneit is saját igényeihez igazítani. Itt általában a filmkészítők két véglet között játszanak: csupa fehér színésszel játszatnak például egyiptomiakat és közel-keletieket (lásd Exodus: Istenek és királyok vagy a Ben Hur) vagy feketék játszanak olyanokat is, akiknek bőrszíne valószínűleg világosabb árnyalatú lehetett (pl. az új Trója sorozat Achilleusa). A történelmi közeg és a szereplők efféle trendek szerinti ábrázolása viszont torz képet eredményez a mai nézők fejében legyen szó akár a „white wash” jelenségéről, akár a teljességgel multikulturalizált ókori vagy középkori társadalmakról.

Náci veszély!
Rengeteg példát lehetne még hozni arra, hogy a történelmi filmekben miként jelenik meg a mai értelemben vett PC normatíva, de a II. világháború mindenképpen megér egy misét. Ha a politikai korrektséget valódi, eredeti formájában értenék a filmkészítők, akkor be kéne látniuk, hogy a legtöbb német nem azért fogott fegyvert, mert fanatikus náci lett volna, hanem mert úgy vélte, a szülőföldjét, a szeretteit védelmezi a harcban. Ezzel szemben viszont ma a bevett, „korrekt” hozzáállás az, ha a német katonákat kollektíve arctalan, embertelen hitleristaként prezentálja az amerikai filmipar, amely primitíven leegyszerűsíti a történelmi valóságot és az egyszerű német bakát is képes a nemzeti szocializmus embertelen gondolatmenetével azonosítani. Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című filmje ennek a propagandisztikus szemléletnek egy kiemelkedő darabja, ahol az amerikai a szabadságot és az emberi élet méltóságába vetett hitet képviseli a Harmadik Birodalom „gyilkos hadigépezetével” szemben.

A Das Boot című német háborús mozi ezzel szemben úgy volt képes megmutatni egy tengeralattjáró legénységének történetét, hogy abból kiiktatta az ideológiát és csak a parancsra összpontosított. Nem kívánta sem szentként sem ördögként ábrázolni a német U-booton tartózkodókat, csupán esendő emberi lényekként. A los angelesi filmfesztiválon a film elején lévő kiírást , miszerint „a 40 ezer német tengeralattjárósból 30 ezer soha nem tért haza” tapsvihar fogadta (mivel a jórészt zsidó származású nézők szintén a nácikkal azonosították a németeket). A rendező Wolfgang Petersen ezután nagyon félt a filmet ért reakcióktól, de a Das Boot végül pozitívan szerepelt az Egyesült Államok közönsége előtt is (bővebben itt).

PC tervgazdaság
A legriasztóbb mégis az, hogy a mai értelemben vett PC szinte kvótákat támaszt a filmkészítők felé. Ha igazán szalonképes alkotást akarsz letenni az asztalra, abban reprezentálódnia kell a különböző vallási, szexuális és etnikai kisebbségeknek, függetlenül attól, hogy azt a történet (vagy annak közege) illetve a dramaturgia indokolja-e. A 2016-os Oscar-gálán hatalmas felháborodást keltett például a fekete színészek, rendezők és filmes szakemberek teljes mellőzése és a végén már mintha nem is a teljesítmény vagy a tehetség, hanem a fekete bőrszín vált volna elvárássá a gála kritikusainak körében.  A 2017-es szexuális-zaklatásos botrányok nyomán létrejött kezdeményezés, a #metoo kampány az álomgyárat is megrázta. Oszlopos ikonnak gondolt sztárok buktak el egyik pillanatról a másikra (Harvey Weinstein, Kevin Spacey stb.), ezzel együtt pedig megkezdődött Hollywood öntisztulása is. A filmiparban is nagyobb figyelmet kaptak azok az alkotások, melyek valamilyen módon foglalkoztak a nők megalázásával illetve a nemi erőszak tragikus jelenségével. Önmagában ez a törekvés abszolút üdvös lenne, hisz minden művészeti ágnak az teszi a legjobbat, ha önmaga reagál saját hibáira vagy bűneire. Amikor viszont mea culpázás már nem lelkiismereti kérdés, hanem tervutasítás, akkor az eredmény a torzszülött „műremekek” és „művészek” térnyerése.

A kötelező PC eszköztár egyik szomorú példája lett a közelmúltban például a Star Wars 8. része (a maga nem is éppen leplezetlen feminista felhangjával) illetve Guillermo del Toro A víz érintése című felnőtt meséje. Del Toro, megfelelve az elvárásoknak, története pozitív hőseinek olyanokat tesz meg, akik szinte sablon-szerűen reprezentálnak valamilyenfajta fogyatékosságot vagy másságot (legyen az beszédképtelenség, sötét bőrszín, homoszexualitás stb.) miközben a fő antagonista a gazdag fehér amerikai képében jelenik meg, aki rasszista, homofób, hímsoviniszta és gátlástalanul szadista is. Mintha csak a mexikói származású direktor hadüzenete lenne mindez az Egyesült Államok urainak tartott fehér férfi lakosság felé.

Akik hadat üzentek a PC-nek
A PC viszont időről időre talál magának kihívókat. Sok rendező véli úgy, hogy a politikai korrektség jelen formájában tarthatatlan, ezért igyekszik görbe tükröt tartani vagy egyenesen nevetségessé tenni a jelenséget. A francia Életrevalók című film kendőzetlenül és szánakozástól mentesen ábrázolta a fogyatékos létet és a más bőrszín miatti kirekesztettség érzését. A South Park vagy a Family Guy szintén törekszik arra (a maguk beteg módján), hogy valamilyen módon bemutasson a PC normatívának, de tanulságaik és konklúzióik ettől még mindig vállalhatóak és morálisan elfogadhatóak maradnak, hasonlóan Sacha Baron Cohen szatirikus filmjeihez (Ali G, Borat, Brüno és A diktátor). A Torrente-széria ezzel szemben a morális tartalmat is a kukába hajítva vált a PC egyik legnagyobb ellenségévé.

A politikai korrektség tehát önmagában nem egy olyasfajta emberiség elleni bűncselekmény, mint amilyennek bizonyos szélsőséges csoportok (lásd Ku-Klux-Klan) beállítják. További gyűlöletet szíthat viszont az, ha a PC felülírja az egyéni teljesítményt, történelmet hamisít vagy társadalmi jelenségeket primitíven leegyszerűsítve igyekszik átadni valamilyen álszent üzenetet jöjjön az jobbról, balról vagy középről. A PC igazi kétélű fegyver és aki felelőtlenül hadonászik vele, az könnyen kárt tehet vele magában és másokban is bőrszíntől, vallástól, világnézettől vagy szexuális orientáltságtól függetlenül.